Rovat: Lélek-Zet
Aprócska hogyvagyok szakítják át,
A nihilszerű magány bő buborékját,
S ő odavet nektek egy-két jólt,
De ez ijesztő és bosszantó.
Így hallgatva fecseg.
Hallja, mit beszéltek, és érti is – nagyja felesleg,
A volt és lesz halott. Él a pletyka-jelenleg,
De ezt hagyja, mert nincs hozzá ereje,
Mondjuk azt rá, hogy simán gyenge,
Így holtan létezik.
Gyurmaarcotok gyermeki gondok gyúrják,
Naptól függ, kik vagytok – általában durvák.
S ő csak halkan, tölgyfaként változik,
Napról-napra többet áldozik,
Így álmodva ébred.
Egy világot lát, sosem lesz teljes, már tudja,
Figyelmetekből még percekre sem futja,
A változások furcsák, váratlanok,
Egyre csak nőnek az áldozatok,
Így tovább vár, hátha.
Hiába-napok jönnek, és telnek is rögtön,
Több lett a lakó; tágabb lesz a börtön,
Gombok és agyak kattognak halkan,
Gépies és fényes lett az új dallam,
Így mélyebbre süllyed.
Aprócska gombok szakítják át
A világok tátongó, mély szakadékját,
S ő marad az, aki: a magány-özön,
Rémiszti őt a képernyő-közöny,
Így csöndes marad.
Tóth Csenge