Bizonyára mindenki ismer különböző romanticizált történeteket szívós aszkétákról, akik valamilyen vallási, vagy személyes okból elhagyták a civilizációt. Lelki nyugalmat keresve vonultak ki a természetbe, ahol ősi törvények szerint, magányosan tengették korántsem egyszerű mindennapjaikat. Ismerősek lehetnek történetek a Távol-Keletről – például Buddha esetében – azonban nem kell ennyire messze mennünk az időben. A 19-20. század is bőven ontotta magából a sóvárgó lelkű, elvonulni vágyó remetéket, mint Henry David Thoreau, aki a Walden tó partján töltött, társadalomtól elhúzódott időszakának történetét Walden című könyvében írta meg. A kérdés az, megengedheti-e magának a huszonegyedik századi ember, hogy mindenféle társas kapcsolatot mellőzve éljen? Egyáltalán képes lehet-e erre egy mai ember?
Habár a „remeteség” fogalma mára egy kicsit átalakult, még mindig bőven akadnak, akik ezt az életformát választják. Sőt, Isacco Turina olasz szociológus kutatásai alapján egyre nagyobb népszerűségnek örvend ez a fajta életmód. Olaszországban például az aszkéták többsége már nem a természetben, hanem a nagyvárosokban él (pl. Róma, Bologna), nagy részük értelmiségi pályát hagyott ott, amikor önként ezt az utat választotta. Motivációjuk a megromlott modern világ előli elmenekülés, a valódi, igaz élet keresése.
Japánban nem is életformának, hanem különleges mentális egészségügyi jelenségnek számít ez az életmód, melynek japán neve: hikikomori (befelé húzódás). Az országban különböző becslések szerint fél-egymillió olyan személy él, aki teljességgel megszakította kapcsolatát az emberiséggel és örökre bezárkózott nagyvárosi lakásába. Ezek az emberek nem bírják tovább viselni a stresszel és szorongással járó modern élet kihívásait, a szociális nyomást. Gyakran csak hónapok elteltével észlelik az illető személy halálát. Sajnos egyre több fiatalt kebelez be ez a jelenség. Az adatok egy rendkívül szomorú, utópisztikus jövőképpel szembesítenek minket.
Az első találkozásom ezen életformával az volt, amikor szinte még gyerekként először láttam az Út a vadonba című filmet, melyet szívből ajánlok mindenkinek, aki a természet szerelmese, vagy valaha elgondolkozott már rajta, hogy hátrahagyva minden társadalmi konvenciót, elindul a nagyvilágba. A film egy igaz történetet mesél el egy friss jogi diplomát szerzett huszonkét éves amerikai fiúról, aki családját és biztos jövőjét hátrahagyva útra kel. Körbestoppolja az Államokat, végül pedig Alaszkába megy, hogy hónapokra elvonuljon a társadalom elől, és abból éljen, amit maga gyűjt és vadász. Lenyűgözőnek tartottam bátorságát, eltökéltségét, és legfőképpen irigylésre méltó szabadságát, felhőtlen boldogságát. A történet azonban tragikus véget ér. A történet főszereplője, a végletekig makacs, társadalmat szívéből teljesen kizáró Chris McCandless egyik utolsó üzenete a világ számára a következő: „A boldogság csak akkor igazi, ha megosztod valakivel”. Azt gondolom, ez az idézet megválaszolja a kérdést, élhet-e az ember hermetikusan elzárva társaitól.
Manapság egyre népszerűbb a „digitális nomád” fogalma is, hiszen rendkívül vonzó életformáról van szó. Úgy érzem, nem jogtalanul említem meg itt, ugyanis ezek a merész emberek is elszakadnak a hétköznapi, konvencionális élettől, munkahelytől, gyakran lakásukat is eladják, és a tengerpart, a dzsungel, a sivatag lesz az új irodájuk. Útnak indulnak, hogy felfedezzék a világot, mindezt home office munkákból finanszírozva. Vagy éppen abból élnek, hogy másokat inspirálva fantasztikus tartalmakat gyártanak tapasztalataikról egy blog formájában. Hadd említsek meg itt néhány kiváló bloggert, akik nem mellesleg hihetetlenül bátor, egyedül utazó nők!
- A sárga ruhás lány: https://sargaruhaslany.blog.hu/
- Adventure Catcher: https://adventurecatcher.com/
- Jo Franco: https://shutupandgo.travel/author/jo/
Velem is gyakran előfordul, hogy túl nagy nyomást érzek magamon, mind társadalmi, mind a tanulmányi szempontból, esetleg a koronavírus-járvány okozta elképesztő helyzet végett. Ilyenkor biciklire pattanok és felkeresem az én titkos rejtekhelyemet egy közeli erdő közepén, ahol úgy érzem, minden szorongásom semmivé válik. Ezután sokkal nyugodtabban, motiváltabban tudok visszatérni a városba, folytatni mindennapi teendőim véget nem érőnek tűnő sorát.
A jelenlegi COVID helyzetben egy kicsit mindenki a világtól elvonult remetének érezheti magát. A járvány végeztével vajon könnyen ki tudunk majd szabadulni önmagunkból és újraépíteni kapcsolatainkat? A buddhizmus egyik alaptana, hogy fontos megtalálnunk a középutat mindenben. Az önmegtartóztatás az ember természete ellen való, ugyanakkor a világi hívságokat is hajlamosak lehetünk eltúlozni. Az összetartozás érzésének hiánya gyakran vezet fizikai vagy mentális problémákhoz, viselkedési változásokhoz (pl. bűnözés, öngyilkosság). Néha azonban mindenkinek szüksége van magányra, a természet, vagy a szobánk csendjére. Rövid, időszakos elvonulásaink kiváló szorongásoldó hatással lehetnek pszichés egészségünkre, azonban fontos, hogy időben visszatérjünk családunkhoz, barátainkhoz, szeretteinkhez, hiszen az ember alapvetően társas lény.
Knauz Anna
Felhasznált irodalom:
Bertus-Barcza, P. (2021): Egyre többen választják a remeteséget.
Perei, D. (2020): A Hikikomori nem egy új anime, hanem a fogyasztói társadalom torzulásának tükre.