Gestalt törvényei szerint elvileg
Ha két alak ugyanolyan irányba
Ugyanolyan gyorsasággal mozog,
Akkor egy egységként kezeljük őket
És pont ezért én azt hittem,
Hogy közöttünk működne ez a dolog
Mert a közös sors megvan,
15 éve járunk mindig véletlenül mindketten
Pont ugyanarra
A jó folytatás jönne,
És én már körvonalaztam, mégis te fordulsz jobbra,
Én búcsúztam balra
Kifelejtettem egy fontos dolgot
A Gestalt elv azt is kimondja,
Hogy a részek összegénél több az egész
Hiába sorakoztattam fel a bizonyítékokat,
Mikor a végeredmény mindig ugyanaz –
Én maradok, te elmész
De persze itt hagytad nekem a jegyzeted,
A félbehagyott 171 oldalát,
Ami kicsit magamra emlékeztet,
Hátha ha megtanulom mind a
77 ezer kapott szavát,
Akkor megértem, hogy egy ilyen
Irreleváns, érdektelen inger minek foglalja
Az információ feldolgozásom kapacitását
Nem vagyok salty, de bazd meg
Amiért meghatározod a figyelmem irányát,
A nociceptív ingerületeim továbbításához a kapu zárását és nyitását
De tudom, minden csak nézőpont kérdése,
És bárcsak láthatnám a tiéd,
Ha lehetne a látóidegeiden néznék szét
Keresztül a colliculus superioron,
És ha már ott vagyok,
Megnézem a corpus geniculatum lateralet
Hátha ez kell ahhoz, hogy megtudjam,
Miért nem nyertem meg soha
A figyelmedért folytatott torzított versenyt
Mindent megpróbáltam,
Hogy valahogy átférjek azon a palackon,
De valamiért soha nem ment
Mert te becsuktad rám az ajtót,
Nincs az a vizuális kulcs, amivel kinyithatnám
Neked nem vagyok alakzat, csak háttér,
Ha lehetne, az egészet abba is hagynám
Csak nem megy olyan könnyen ezt a
Kondicionált választ kioltani
Felteszem magamnak a kérdéseket,
De a válaszokat félek kimondani
Azért úgy csinálok, mintha tudnám őket, pedig nem emlékszem az órákra,
Mert azokon mindig mással voltam elfoglalva, úgyhogy nincsen
Se rövid, se hosszú távú emlékem, se egyetlen szóról, se egy betűről
De persze az kitűnően beleégett az emlékezetembe,
Ahogy ülsz előttem két sorral a buta hipster ruháiddal, meg a buta szemüvegeddel,
Meg a buta hajaddal, és a tincseket a füled mögé betűröd
Miért van az, hogy ennyire mérhetetlenül naivan
És makacsul hiszek az emberekben –
Gondolom ez szakmai ártalom
Meg is ártott rendesen,
Itt maradtunk ketten,
Én és a szociális fájdalom
Meg kíséretnek még néha két tétel között
Belebotlok az implicit emlékedbe,
Önkéntelenül
És elgondolkodok a képalapú modell helyett inkább azon,
Hogy miért ragaszkodok hozzád
Ilyen képtelenül
Székely Anna