Havat, s ködöt hord a szél
morajlik kint a nagy szikla tömeg.
A fagyott levegő nekünk zenél
s beszél hozzánk a jeges üveg.
A teremben kandalló illat repül tova
s megszólal egy öreg, fekete zongora.
Bordó sziluetted felém ragyog
s lehunyt szemed hangjegyekre vadász.
Az egész Alpok érted toporog,
amit irántad érzek; örök – megkövesült csigaház.
Fekete csizmád finoman dobog, táncol
a pohárnak, a parázsnak s nekem is – hiányzol.
A fekete sziklák hósapkájukat emelik,
lábunk alatt a vén padló reccsenve köszön.
Próbálom megfogni, de szétfoszlik
a bárcsak emlék – Te volnál az igaz öröm.
Hogy hiányozhat az, ami nem volt?
Egy nem létező emlék, tarka színfolt.
Czingráber Péter