Két felső, eldobált ruhadarabok az ágy mellett.
Kibomló aranyavar haján dúdol a csönd –
kopár homokban igazgyöngy.
Szendereg, a foszlány vágyból pedig valóság lett.
Szent pillanat, parázs a jáde szemben.
Pillád függönyként takarja a lelket –
a lelket ahol múltat, jelent, s jövőt rejted.
Világ elől elzárt kincs csillog odalenn.
Könnyes arc, vérfolt a szobapadlón.
Egyedül volt lent, a halállal táncolt –
felkelt és tovább lépdelt, kiállta a záport.
Ha menni kell; hát egyenes háttal! Tovább, bizakodón.
Könyvek, verstöredékek a kéz alatt.
Gondolatai írókeze ritmusára pattognak –
most dolgozik, hogy szebb legyen a hajnali nap.
Uraim! Illő volna megemelni a kalapotokat.
Kacagó csók csattan, gyerek köszön anyjának.
Fáklya lesz ő eme hamisan szürke világban –
fényszemű úrnő, kinek jelleme példátlan.
Finom konty, ropogós ing, tűsarkak kopognak.
Nem tudom csodálni eleget
Hasonlat nem képes szétfeszíteni a keretet –
Sötét vászonra csillagképet festesz szíveddel
Szeretem, mindazt mi voltál, vagy és leszel.
Nincsen szó rá, papír mi elég volna,
ész mi felfogná, toll hogy leírja –
Látni akarod? Nincs hozzá szem.
Elvesztem benned Kedvesem.
Czingráber Péter