Mondd, mért nem láthatom
arcod, ha rád nézek?
Míg sáp fénye csillan penge-állcsontodon
hold halott szemének,
belőlem csöpög és csordul a fájdalom,
s mit öledbe vérzek,
csak lelkedre szárad.
Emlékszel a szélre
mint szórta illatod?
Hány hervadt pilleszárny pernyéjét idézte
pókháló-hajzatod?
Vagy hányszor szúrtál a szélvihar szemébe,
hogy ki nem várhatod,
míg elédbe fárad?
Mézédes mérgedet
én oly kéjjel nyeltem
izzó ajkadról, mely csak szívta véremet!
Ha kérdezni mertem,
váratlan válaszod éppen ott égetett,
hol szomjazta lelkem –
s te megnyaltad szádat.
Mostanra jól tudom,
íriszed lángja bár
tévelygő fény csupán émelygő alkonyon,
mégis, oly korán,
s oly tisztán szűrted át lehunyt szemhéjamon,
már el nem olthatom.
Füstöm száll utánad.
Öntudat maszkjától
ha megfoszthatnálak,
parttalan, arctalan magányod nyomától
megtisztítanálak,
és elzárt elmédnek homályló honából
kilakoltatnálak.
Feltörném zárad.
De ó, járván rejteked
szív, szó, mind eltéved,
hiába célozzák lézengő lelkedet,
kín hozzád nem érhet!
De eléred bárhol, ha eszköz kell neked,
hogy bűn-bájjal mérhesd
jéghideg lázad.
Mag Viktória
