Ahogy a pata a sárba tapos, egyszerre csörren az egész páncélzat. Suttognak a fák, kárognak a varjak. Felhők s köd gyülemlik odafönt. Messziről látni lehet az aggódó népet, ahogy lassan megőrülnek.
Szembejön egy öreg sánta, megállítja a lovagot, majd így szól:
– Hova siet? – Folyik a víz a homlokáról, egy véka gabona van a hátára kötözve, az is penészes. Egy vödör takarmány is van nála.
– Messzihegyre.
– Mások is jönnek, északról – a sárba köp a vén.
– A király parancsára?
Az öreg a lovag kérdésére bólint.
– Nagy a vész? – Az öreg látja, hogy a lovag nem ül bizonyosan a lován. Remeg is, ahogy az öreg megkérdezi.
– Mondja maga, hisz ön jön afelől.
A sánta elmosolyodik:
– Egy egész csapat nem bír velük, maga se fog.
– Azt csak hiszi – a lovag elkezd turkálni a ló oldalára akasztott táskában. Kivesz valamit, fekete rongyba csavarva. Lassan kicsomagolja és megmutatja az öregnek.
– Ezzel tisztogatnak? Kiszúrják a szemüket? – Gúnyolódik. – Az nem oldd meg semmit, a hulla ugyanúgy mar.
– Az albai pap küldte. Azt mondják, hogy Isten műve.
– Ugyan miért? – Hitetlenkedik az öreg.
– Itt az üzenet a szemünk előtt. Az állatok. Ők tudják, hogy hogyan kell átvészelni. Isten most rajtuk keresztül mutat példát. – A lovag felmutat az égre, a szárnyasokra.
– Isten csalárd.
Ahogy kiejti az öreg a száján az utolsó szótagot, lépni készül, de a lovag kiveti a kardját:
– Óvatosan. Tán pogány?
– És ha? – Szeme se rebben. A lovag lassan visszahúzza a fegyvert, szeme csillogását a szemrés árnyéka se tudja elrejteni.
– Menjen útjára. Az ilyennek így élni nagyobb szenvedés, mint meghalni. – Ahogy visszacsúsztatja a hüvelybe a pengét, az sikít. – Isten szent, úgyis beszéljen róla!
Az öreg továbbáll, a lovag pedig még egyszer utána néz, majd saját útjára ered.
Ahogy a lovag beér Messzihegy kapualjába, fogadják is az ottaniak:
– Itt van még egy! – Ordibál egy kislány, csengővel szaladgál körbe-körbe. Sebes az arca, hiányoznak a fogai. A lovag arca aggódást tükröz, de szerencsére azt mások nem látják, nagyot nyel.
Hullahalom tornyosul a szökőkút fölé. Az emberek az orrukat fogják, ha éppen nem véres könnyeiket kell törölgetni. Reszketnek, ahogy meztelen talpuk a fagyos földet tapossa, és a hideg szél befúj a ruháik alá.
– Népek! – Ordít a lovag. Mire leszáll a lóról, mindenki elcsöndesedik, és megáll vigyázzban, mint a vízköpők a templomtornyon. – Hol a földesúr?
– Patkány rágja a fülét – egy ráncos öregasszony szól oda.
A lovag lába földbe gyökeredzik.
– Sacerdos? – Nyögi ki.
– A pap? Az bent – a lovag szeme felcsillan –, de már az is betegeskedik.
– Vezessen el valamelyik a templomhoz!
Egy vörös fiú ugrik elébe, talán az egyetlen, akinek derűs az arca.
– A’! – Mutat a közeli dombtetőre, amit a templom csúcsán lévő kereszt díszít.
A lovag lassan leveszi a sisakját.
– Miért mosolyogsz?
– Maga nyűgöz, azért. Olyan akarnék lenni, mint maga. – A lovag mosollyal nyugtázza, amit a fiú mond, meg is paskolja a vállát.
A lovag elballag a templomig. Ahogy benyit, orrfacsaró bűz üdvözli.
– Sacerdos! – Nincs szélcsengő az ajtó felett, ezért kiált.
– Itt vagyok.
A lovag a templom másik végébe siet, és benyit a pap szobájába.
– Miért jött? – Vonja kérdőre az atya. – Messzihegy már elesett. Itt járt a vész és kivégzett majdnem mindenkit. Hamarosan jönnek a tisztogatók.
– Albáról küldtek. Azt mondták ebből hozzunk mindenhova. Minden papnak. Gondoltam hozok a szülőfalumba – a lovag elővette a tárgyat a fekete kendőből.
– Szép ugyan, de mire jó, Konrád?
– Foszlik tőle a hullaszag – a lovag odanyújtotta a papnak. – Próbálja csak fel.
A férfi felhúzta, úgy nézett ki benne akár egy rossz okkultista. Varjúra hasonlított.
– Valóban.
Nagy csattanás hallatszott – az ajtót betörték.
Mire a lovag megfordult és kihúzta kardját, három másik állt vele szemben. Elédobták a vöröshajút. Élettelen arcát már nem csak a sár koszolta be, hanem saját vére is.
– Érintetted?
– Csak páncélban – nyelt nagyot Konrád.
– Nem túl jó. A pap imádkozhat még egyszer, aztán szúrjátok szíven mindkettőt – a jobb és bal oldalán állók úgy hallgattak a középsőre, mintha az atyjuk lenne.
– Utolsó szó? – Kérdezte, a vassisak eltompította a hangját.
A lovag várt; mire megszólalt, a tisztogató már azt fontolgatta, meg adja e neki a jogot.
– Isten csalárd. – Éles pillantást vetettek rá, a pap is.
– Nyegle – mondták, de visszavágni már nem tudott, hisz vér folyt a torkába…
Csúri Dávid