Imbolyogva szállok be a liftbe. Nem is volt időm kávét inni, csak azt a keveset, ami tegnapról megmaradt. Hétfő reggel 8:30-as személyiségpszichológia-gyakorlat. Ilyenkor mindig elmosolyodom azon, hogy gimiben felkeltünk hatkor, hogy beérjünk nyolcra, egyetemen pedig már a 11-kor kezdődő óra is korai. Kilépek a koli ajtaján, még pont időben, így csak néhány percet fogok késni.
Van még három oldalam az olvasmányból, amiből reggel zh-t írunk, azt kezdem el pótolni a 47-esen ‒ az első villamoson, aminek ma adok egy picit a lelkemből. Nem sejtem még, hogy hagyni kell a másikra is, csak olvasok tovább a sématerápiáról. Újbuda-központnál le is szállok, még éppen átszaladok a villogó zöldön. Úgy érzem, mindjárt megfordul velem valami. Kevés alvás, kevés koffein, túl sok érzés. Az egész város örvénylik. Mindig is féltem a megállíthatatlan pörgéstől ‒ úgy, hogy valójában az egész életem az. Most nem félek, beleúszom a körkörös forgatagba, átmegyek a tömeggel a piros lámpán, és majdnem megnyugodva huppanok le a 4-es villamos egyik ülésére, de megnyugvás helyett újra a sématerápia kognitív hátterébe vetem magam.
Előbb elindulunk, mint számítottam rá. Az örvényen gondolkozom, milyen különös, hogy nem félek most. Meg is érkezünk a következő megállóhoz. Budafoki út, Szerémi sor. Hátranézek.
Ebben a pillanatban látlak meg. Különös, hiszen mindig azt mondtad, hogy a Karinthyhoz közelebb laksz, és úgy tudom, nem is kell még ilyenkor suliba menned. Tudom fejből az órarended, pedig már nem beszélünk. Ekkor rájövök arra is, hogy valószínűleg edzéssel kezdted a napot, ezért szállsz fel most itt. Kidolgozott sémám van rólad, ezt majd leírom a szigorlaton is.
Remegni kezdek, belefagyok a reggeli örvénylésbe. Azon gondolkozom, hogy a külső attribúció fogalmára tökéletesen ráillik az, hogy ha ez a zh most nem sikerül, magyarázhatom azzal, hogy kissé kifordított magamból az, hogy ugyanazzal a villamossal jössz, mint én. Ráfordulunk a Nagykörútra, óvatosan hátranézek, nem sokkal állsz mögöttem, olvasol. Valami kaparja a torkom, köhögni kezdek. Elgondolkozom azon, tudod-e, hogy ott vagyok ‒ amikor még a barátodnak tekintettél, te segítettél elállítani a gólyatalikon a rohamszerű köhögésem, és ha órákon hallottad, aggódtál értem.
Elszorul a szívem a Mester utcánál, az ajtók felé pillantok, lehet, hogy a barátnődhöz mész. Ezt is egy hete tudom, azóta csak nevetek a napba. Nem szállsz le. Ekkor rájövök, hogy amióta felszálltál, nem is hallgatok zenét ‒ olyan fura helyzet ez, hogy nem tudom, mit indítsak el, pedig kevesen ismernek annyi különféle dalt, mint én. A Pomegranate Seeds mellett döntök végül ‒ azt hiszem, mostanában vonzódom a természetre utaló dalokhoz.
Tovább suhanunk. Ugyanabban a ruhában vagyok ‒ a zöld virágos blúzomban és barna szoknyámban ‒, mint ősszel, amikor szintén felszálltál arra a villamosra, amire én. Akkor még odamehettem beszélgetni, bár valamennyire éreztem a távolságot. Az új cipőmet akkor még megnézted. Nemrég még féltem az örvénytől, most vágyom vissza belé. A Wesselényi utcánál újra jobbra nézek, nem szállsz le, pedig néha onnan szoktál besétálni a suliba.
Kidolgozottabb sémám van rólad, mint magamról.
A következő megállónál van az épületünk ‒ most meg kell tudnod, hogy ott vagyok. Alig merek feltápászkodni, ugyanahhoz az ajtóhoz állunk. Nehezen, de találkozik a tekintetünk. Csáó, csáó. Csak azóta köszönök így embereknek, hogy ismerlek.
Király utca, Erzsébet körút. Leszállunk. Nem engedsz most előre senkit. Mögötted sétálok. Én ahhoz a zebrához fordulok, ami a sulihoz vezet, te a másik irányba. Nem tudom elképzelni, mi dolgod lenne arra. Nem hibáztatlak, amiért el akarsz kerülni.
Átérek a zebrán, gyorsan az Izabella utca felé veszem az irányt. Még egyszer, utoljára hátranézek. A belváros szíve felé sétálsz, én pedig újra imbolyogni kezdek. Elmosolyodom ‒ visszakerülök az örvénybe, amitől féltem, de már vágyom belé.
Ki kell pörögnöm magamból azt, hogy még az énsémám része vagy.
Paulik Kriszti