A hullámzó víz csillogott a holdfényben, hallani lehetett a süvítő szelet a rossz szigetelés miatt, poros volt az ablakpárkány. Kinyitottam az ablakot, hogy bejöjjön egy kis friss levegő, és néztem az óceánt. Érezni lehetett a kagylók illatát, a tengeri halak zamatát. Lilába borult a lelkem. Felbontottam még egy cigarettásdobozt, és meggyújtottam egy szálat. A hamu a padlóra hullott először, csak utána az ablakon túli homokba. Sokat szállingózott a levegőben, mire földet ért, és közben nem csak a hold fénye vágott át hézagos, még parázsló testén, hanem a világítótoronyé is, amelyben az első köd óta tengetem napjaim.
Egyszerre az idillt megtörte egy légy zümmögése. Hirtelen a fejem fölé kaptam, mert először onnan hallottam. Gyorsan becsuktam az ablakot, hogy több ne tévedhessen be. Az ágyam mellé dobált újságpapírokra néztem, amivel a tüzet csiholtam egy ideje. Feltekertem az egyiket, és csöndben megálltam egyhelyben, hogy a fapadló se ropoghasson a lábaim alatt. Nem hallottam a legyet, ezért a kihajtható étkezőasztalhoz siettem, aminek kettő lába közül, már csak egy tartotta az asztallapot, magányosan. Az asztalon volt egy olajlámpás, meggyújtottam, mire melege lassan felhevítette tenyeremet. Utálom a bogarakat, főleg a legyeket. Megpróbáltam a lámpással bevilágítani a torony egyetlen szobáját, a torony egyetlen ágyával, egyetlen egylábú asztalával, egyetlen székével és egyetlen tűzhelyével. Se a légy, se hangja sehol. Eloltottam a lámpást, a feltekert újságot pedig az éjjeli szekrényre helyeztem. Befeküdtem az ágyba és hamar elbóbiskoltam…
Hirtelen felriadtam álmomból, hajnal volt, úgy tűnt, mintha a Nap is hamarabb kelt volna a kelleténél. Rossz álom volt, kapkodva vettem a levegőt, összeszorította a belsőmet. Egy pohár vízért rohantam, az asztalon lévő egyetlen kancsóhoz. A víz tetején egy döglött légy lebegett. Egyedül. Kipiszkáltam, és öntöttem magamnak egy pohár vizet. Ahogy kortyolgattam, a légy zümmögése törte meg a lapuló csendet. Egy szót sem szóltam, nehogy elriasszam, figyeltem, hogy hol lehet, aztán megláttam, hogy a feltekert újságpapírt ékesíti – messziről fekete gyöngynek tűnt. Lassan megközelítettem, és közben felvettem egy másik újságot, hogy azzal csapjam le. Felemeltem a magasba a tekercset, és készültem, hogy lesújtsak arra az aprócska, ártatlan lényre. Nem sikerült. Zuhogni kezdett az eső.
Figyeltem, hogy merre repül, és ahol leszállt, ott volt még két másik társa. Összeszaladtak, mintha összevesztek volna valamin, majd hárman háromfelé szálltak. Gyorsan becsuktam a szoba ajtaját, hogy ne szökhessenek ki, majd elkezdtem fel-alá rohangálni, hogy megszüntessem az ember-sanyargatók életét. De hiába, minden rossz csapással, csak eggyel több lett, és mire hatan voltak, addigra már kifulladtam a hajhászásban. Megálltam, kapkodva vettem a levegőt, éreztem, hogy köhögnöm kell. A szám elé tettem a kezem, ráncos arcom tapintata nyirkos volt, mint az egyetlen szoba falai, leheletem forró, mint a tűzhely lángjai. Úgy éreztem, mintha valami mászna fel a torkomon, apró lábaival lépeget, kaparja a nyelőcsövemet, aztán adtam neki egy hatalmas löketet, és ahogy a kezemet elvettem, markomban egy hetedik legyet leltem.
Nyeltem a vizet, mintha végtelen lenne, hogy lemossam a koszt a belsőmről. A hét légy, vagy akkorra már lehet több is, pedig téli izzadságomat nyalogatta a bőrömről, ami csípett, fájt, és aztán állhattam be a zuhany alá, hogy lemossam a koszt a külsőmről. Két újságpapírt is fogtam immár, hogy gyorsabban haladjak, de minden csapással, mostanra kettővel több légy termett. A szobát feketére festették, a hullámzó óceánt elnémították, a zuhogó esőt túlordították. A fekete gyöngyékszer undorító turha lett, ami beterítette a ruhámat, az egyetlen szoba egyetlen ágyát, egyetlen egylábú asztalát, egyetlen székét és egyetlen tűzhelyét. Nem lehetett már kilátni az ablakon, nem lehetett látni a lámpás fényét sem. Úgy tűnt, a legyek kiették a szemem.
Hirtelen hajnal lett, mintha a Nap is hamarabb kelt volna a kelleténél. Szomjas voltam, ezért az asztalon lévő kancsóhoz siettem, majd megláttam, hogy egy döglött légy lebeg a víz tetején. Egyedül…
Csúri Dávid
