Emberkereskedelem – a mi felelősségünk

Mi a felelősségünk?

2019. szeptember 30-án 18 óra után néhány perccel kialudtak Magvető Cafe meghitt fényei – üzenve, itt valami készül. A kíváncsisággal, várakozó sugdolózással átitatott légkört később felváltotta a teljes némaság, s csupán a gőzölgő kávék illata, a borospoharak meg-megkoccanása jelezte a közönség jelenlétét.

Az UNICEF Magyarország és a Magvető Café kooperálásának köszönhetően ezen a meleg őszi vasárnap estén bemutatásra került Tuza Ritter Bernadett dokumentumfilmje: Egy nő fogságban. Maga a meghirdetett esemény a Emberkereskedelem – mi a felelősségünk nevet kapta, azaz a cím már előhangolta az érdeklődőket a téma komolyságára, de felütés ide vagy oda, ahogy leperegtek a film első percei, a kávézó meleg hallgatásba burkolózott. S ha ezt az együttérzéssel, meghökkenéssel kevert csendet a végkifejlet nem oldotta volna fel a vásznon, a vetítést Ónody-Molnár Dóra, újságíró beszélgetése zárta a a Rajnai Gittávál, a NANE Egyesület munkatársával és Sebhelyi Viktóriával, az UNICEF Magyarország gyermekjogi vezetőjével.

Tuza Ritter Bernadett alkotása tavaly január óta a világ filmfesztiváljait járja. Az Egy nő fogságban – Woman Captured – az első egész estés magyar dokumentumfilm, amely a Sundance Filmfesztivál programjában versenyzett, továbbá több, mint 30 díjjal büszkélkedhet. Ezen mondatokat olvasva, talán senki nem sejtené, hogy valójában egy 5 perces házi feladatból nőtte ki magát a darab. Bernadett elmesélte, hogy mennyi sikertelen próbálkozás után került csak be a Színház- és Filmművészeti Egyetem dokumentumfilm-rendező szakjára, s most 36 évesen meghatottan nyugtázta sikerét. Az eredetileg rövidre tervezett forgatás csupán Maris (a főszereplő) egy napját volt hivatott feltárni, ám ekkor Bernadett még nem sejtette, milyen helyzet vár rá.

A film betekintést nyújt egy szolgasorba került 52 éves nő kiábrándító életébe. Maris tíz éve szolgálja Etát és gyerekeit fizetés nélkül. Szállásért és ételért cserébe napi 20 órát dolgozik, nappal a család „csicskája”, éjszaka egy gyárban robotol. A méltóságától és jogaitól megfosztott nő félelemben, keserűségben tölti napjait, évek óta maradékot eszik, és egy kanapén alszik. A rendezőnő kamerájának jelenléte ráébreszti, hogy nincs teljesen egyedül.

Bernadett egy korábbi Etával való beszélgetésétől inspiráltan kereste fel a családot, hogy vászonra vigye Maris életét. Ám hamar kiderült számára, hogy ebben a házban valami nem stimmel. Maris egyre inkább a szívéhez nőtt és felelősséget, szeretetet kezdett érezni iránta. Az 5 perces kötelező feladat feledésbe merült, s a rendezőnő 1,5 évig forgatott pénzért a házban, majd utána még egy évig vette lencsevégre az új életet kezdő nő mindennapjait.

Felmerül a kérdés, hogy egy rövidke portréfilm mégis hogyan képes egy rabszolgafelszabadulást bemutató dokumentumfilmmé változni. A rendezőnővel való beszélgetésből kiderült, hogy Bernadett még a forgatás közben sem tudta biztosan, hogy rabszolgaságról van szó, mindössze a film elkészülése után szakértők elemzése segítségével lett beazonosítva: Maris a modernkori rabszolgaság áldozata.

A XXI. században nagyon kevés szó esik a rabszolgaságról, úgy gondoljuk, minket – a fejlett országok lakóit – egyáltalán nem érint ez a jelenség. Azonban a „modernkori” jelzővel előállított műszó hivatott jelezni, hogy a rabszolgaság fogalmánál egy sokkal tágabb, komplexebb, fogalom összességről van. A modernkori rabszolgaságnak nemzeti, illetve nemzetközi szinten elfogadott meghatározása nincsen, ám szakértők diskurzusa rávilágított a fő formáira, melyek: kényszermunka, szexuális kizsákmányolás (szexuális rabszolgaság), adósrabszolgaság, kényszerházasság, hagyományos rabszolgaság és a gyermekmunka. A filmben is megjelenik, illetve a kerekasztal során is előkerült, hogy a Földön 40-45 millióra tehető azok száma, akik emberkereskedelem áldozataivá válnak. Könnyen legyinthetünk, mondán: a fejlett országok ezekből a milliókból nem részesednek, ám megdöbbentő lehet az az adat, hogy 1 millió áldozat Európából kerül ki. Ami még sokkolóbb talán, hogy a 2015-2016 között Európában 2206 regisztrált gyerekáldozatból 647 magyar. A szakértők egyértelműen kimondták, hogy az Unióban Magyarország az egyik legnagyobb rabszolgakibocsátó. Ennek ellenére hazánk minden tekintetben le van maradva a probléma kezelésében, ahogy ez az alkotásban is előkerül. Maris szökése rendkívül körülményes, és nehézségek sorába ütközik. Bernadett felteszi a kérdést, hogy egy mobiltelefon és internet nélkül élő áldozat mégis hogyan éri el a rendkívül nehezen kikutatható információkat a segélyvonalakról, s mégis mi történik, ha birtokába kerül a megfelelő telefonszámnak. Maris telefonál az Országos Kríziskezelő és Információs Telefonszolgálatnak (OKIT), viszont nem megy át a szűrőn – nem családtag bántalmazta őt – nem kap segítséget. Tanúi lehetünk ahogy a főhős a rendezőnővel együtt egy motelben húzódik meg, és rendkívül kegyetlen döntés elé kényszerül: visszamegy és tovább szolgál (persze viselve a szökése következményeit) vagy egy újabb kiszolgáltatott helyzetnek veti alá magát, hajléktalanná válik. A vetítés ezen a pontján Maris hatalmas akaratereje bevallom, libabőrössé tett, ugyanis legyőzve a kiszolgáltatottság érzését a meggyötört nő felkeres egy hajléktalanszállót, majd innen fokozatosan újraépíti az életét, találkozik gyermekotthonba szökött lányával, állást keres, majd albérletbe költözik. Ennyi nehézség leküzdése talán még diadalmasabbá teszi Maris szabadulását, ám felvet egy kérdést. Egy bizalmában megingatott, méltóságától teljes mértékben megfosztott, jogaiban leigázott áldozat mégis miért jut ilyen nehezen segítséghez? Egyrészt hazánkban az OKIT szociális hálója tele van lyukakkal – nem csoda, hogy Maris hívása sem járt sikerrel. Az áldozatvédelmi rendszer elvárja, hogy az emberkereskedelem érzelmileg labilis, logikus gondolkodásra aligha képes áldozata maga ismerje fel azt, hogy ő valóban áldozat. Ha ez a felismerés megtörtént, a következő szűrő az Áldozatvédelmi protokollban előírt ál külső jegyek megléte. Szerintem nem csak bennem merül fel: Egy áldozatot tipizálhatunk csupán a kinézete alapján? Másrészt problémaként kell kezelnünk a védett házakban lévő férőhelyek számát. Magyarországon 4 ilyen ház működik – egy ház kapacitása 8-13 fő – mely a modernkori rabszolgaság áldozatait hivatott befogadni. S arányokban mit jelent ez? Az így biztosított férőhelyek száma, csupán tizede annak a helynek, amire még egy modern társadalomban is szükség lenne.

Végezetül írok néhány sort a rendezőnő filmjében megjelenő ábrázolásról, technikákról. Bernadett elmondta, hogy rendkívül objektíven próbálta szemlélni, s egyúttal átadni ezt az érzelmektől egyáltalán nem mentes élethelyzetet, s a forgatás alatt csak néhányszor fejezte ki a nemtetszését. A vásznon az egyetlen arc, ami megjelenik az a Marisé, Etának a lábán, karján, körmein kívül más nem tűnik elő. A gonosz ábrázolása egyszerűen zseniális, nagyon hasonlít a Vukkban megjelenő Simabőrűhöz, akit soha nem ismerünk meg. Eta gúnyolódása, bántalmazása visszaköszön Maris arcán: fájdalmat, megalázkodást, de egyúttal tiszteletet látunk. Egyszóval Maris portréja visszaadja a szívszorító történet minden mozzanatát. Ha mindezek ellenére nem vonódtunk volna bele teljesen hősünk életébe, Maris gyakori kiszólásai, humoros megjegyzései garantálják, hogy teljes szívünket felmelegítse az alkotás.

A vetítés végén, ahogy kapcsolódtak a Magvető lámpái, tekintetem rengeteg éledező, felkavart, meghatott tekintettel találkozott. Mi – akik itt voltunk – megértettük mi a felelősségünk.

Papp Ágnes