neonlila viharhoz bújt egy dezertált sivatag.
elmosogatta a könnyek ereszcsatornáit,
távolodott magától és érzéseitől,
hogy jobban legyen attól a maréknyi érintéstől,
melyet pimasz lopásnak mondanánk.
te és én. közös nyelvre íródott szóhasználat,
amelyben megkérdezed azt, ami nyomja a lelked.
szívet kell adni minden viharnak, hogy megnyugodjon,
szívet, lehetőleg sárgát, mert az még éretlen.
egy ilyen szerv tárgyiasítható és van rá képzelet,
érzelmeket varrnak a mellkasára és beszéltetik,
ameddig el nem fáradt hangszálaival oda nem bújna
egy oázis és egy mosolygós holttest közé.
pontos festmények és hiányos mondatok hasadékába
beledobsz egy követ és kívánni fogsz magadnak.
engem és a csendet, melyet a vonalban neveztél
vágyteljes lihegésnek és sértődött tapintatosságnak.
kicsit igazad volt mindebben. hozzád érnék.
tenyeremen lila foltokkal mondanám el,
hogy nem az érintéstől félek már egyedül,
hanem annak hiányától, mikor távolabb vagy,
mint csendes-óceántól a núbiai sivatag.
Gál Panni