![](http://ppkhok.elte.hu/wp-content/uploads/2023/04/342016229_932853261098006_4478453359404534594_n.jpg)
Hátadat falnak támasztod,
én boroshordónak.
Szemed mesél, megáld
átadod a könyvet, s pennát.
Élénken villódzik lelked tükre,
múltbeli képek röpködnek a lapokon.
Írsz, metaforát fest kezed,
megfogni a múltat nem lehet.
Megtépázott könyvgerincem
bölcs kezed foltozta össze.
A leírtak lassan hamuvá porladnak,
némán sírnak a fekete oldalak.
![](http://ppkhok.elte.hu/wp-content/uploads/2023/04/325619486_1269905960616979_5662130869807291399_n-559x1024.jpg)
Festenék még bele magasztos dalt,
dicsérő ódát – mindig velem voltál.
Arcodon sorsod vágott véres heget,
de a tekinteted barátom! Sosem törte meg.
Egész életünk mögöttünk zsizseg,
lapjaink egymást ölelik.
“Igazad volt, nem esett örökké.”
Boldogan ráncosodtunk vénné.
Czingráber Péter