Egy hideg, őszi éjszaka volt a Margit híd budai oldalán a 4-6-os megállójában. A hideg szél halkan duruzsolt, pont úgy, mint amikor egy számot este 10-kor le kell halkítanod, nehogy a szomszéd negyedszer is panaszt tegyen miattad. A megállóban rendkívül hideg volt, a fagyos dér körülölelte mind a fázó hajléktalant, mind az összeesni készülő részeg csajt. Az alvó város mindezt némán hallgatta, itt-ott égett még egy lámpa.
Zsebre dugott kézzel álltam és bambultam bután az éjszakába. Még a bűvész, Lyney előadásának hatása alatt voltam, mintha még mindig ott álltam volna a tapsvihar közepén, lélegzet-elfojtva az ámulattól. Minden olyan valósnak tetszett a show alatt és magamban százszor is megkérdőjeleztem: vajon hogyan csinálta? Tényleg varázslat történt, vagy csak kijátszották a figyelmemet? Abban a pillanatban úgy tűnt, ezt már soha nem is tudom meg.
A bűvöletből a 4-es villamos csikorgása ébresztett fel. Lassan állt be a megállóba és lustán kinyitotta ajtajait. Én is megindultam, hogy fölszálljak, amikor orrfacsaró bűz és fúrás éktelen hangzavara megtorpantotta lépteimet. Hirtelen hátra fordultam, hogy lássam, ki a fene dolgozik vasárnap este 10-kor a járda javításán. De nem volt ott senki. Senki, csak a fagyoskodó hajléktalan. Fáradtan megtöröltem a szemeimet, biztosan csak kápráztak.
Amint fölszálltam, rögtön körülnéztem. Ez amolyan sajátos szokásom, amit azért fejlesztettem ki, hogy elkerüljek egy-két kellemetlen beszélgetést pár kellemetlen ismerőssel. Nem voltak sokan a villamoson, csak 20-25 kába ember. A tekintetem azonban egy olyan valakin landolt, aki az elmúlt 3 órában túlságosan is ellopta a figyelmemet. Talán a késő esti transztól vagy az ámulattól, de a lábaim lépdelni kezdtek a titokzatos úriember felé. A kedvenc bűvészed kalapját ugyanis bárhonnan felismered.
– Monsieur Lyney?
Lyney egy titokzatos mosollyal válaszolt. Úgy tűnt, mintha már régóta figyelt volna.
– Bizony-bizony! Ez most nem egy szimpla illúzió! Hogy érezzük magunkat eme késői órákban? Izgatott? Meglepett? Vagy talán csak arra vagy kíváncsi, miért vagyok most itt?
– Csak meglepődtem, hogy itt láthatom Önt. A show csa-
– Kérlek, hagyjuk a formalitást.
– Ah, rendben! …De nem kéne még a színházban lenned? A show csak nemrég ért véget…
– Véget?! Ohohoho, a show csak most kezdődik.
A következő megálló: Margit sziget, Margit híd. Az ajtók a bal oldalon nyílnak.
Hirtelen mintha egy hosszú, mély álomból ébredtem volna. A villamoson ültem, de Lyney nem volt ott. Persze, hogyan is lehetne itt…biztos csak álmodtam.
Ahogyan kinéztem az ablakon, az ébredező nap sugarai besütöttek még álmodni kívánó szemeimbe. Szerda volt, nekem meg statisztika órára kellett mennem az IZU-ba. A villamos tömve volt emberekkel: mind fáradt és mogorva. A tekintetem megakadt egy nagyjából velem egykorú lányon, aki a tömegben éppen a telóján nyomkodott valamit. A sminkje tökéletes volt, a ruhái pedig pontosan követték a color theory szabályait. Frissen göndörített haja lazán hullott a vállaira, akárcsak valami samponreklámban. Szinte tökéletesnek tűnt, de legalábbis modell alkatnak.
Ahogyan a megállóhoz közeledtünk, egy öreg bácsi kezdett botorkálni az ajtó felé. Hirtelen azonban a kanyarban elvesztette az egyensúlyát és meglökte a lányt. Ő erre kiejtette a kezéből a telefont és haragosan fordult a bácsi felé.
– Nem látsz, tata?! Tudod te mennyibe kerül ez??
– Nagyon sajnálom! Őszintén sajnálom!
– Hát sajnálhatod is.
Az öregember felállt, még egyszer bocsánatot kért és az ajtóhoz állt. Látva ezt a jelenetet, a lány már nem is tűnt olyan szépnek. Lehullott az álarc és a valóság úgy szúrta ki a szemem, mint valami penészes folt a fehér falon.
– Egy bűvész számára mindig az számít, hogy mit lát a közönség. Az a hölgy is a szakmai gyakorlat egy kiváló alkalmazója, jó előadó válna belőle.
Az ajtó kinyílik. Az emberek le- és felszállnak.
A villamoson hirtelen újra sötét, hideg éjszaka uralkodott el, Lyney szavai pedig úgy vágtak az éjszakai csöndességbe, mint kés a vajba.
– Lyney?! Mi történik? Ez most a valóság?
– A valóság az relatív. Attól, függ, te mit akarsz látni.
– Én? Semmit! Csak be akarok menni az órámra és csendben figyelni.
– Az előbb még nem az előadásomról akartál hazamenni?
– Mi?
– Kérem, csak egy pár forintot adjon! Kérem, csak egy pár forintkát!
A következő megálló: Jászai Mari tér. Az ajtók a bal oldalon nyílnak.
Mindenki levegőnek nézte a kéregető nénit. Sokan elfordultak tőle, mások megrázták a fejüket.
– Hölgyem, tudna segíteni?
– Sajnálom, nincs nálam készpénz – feleltem. Erre a néni továbbment.
Meg sem néztem, hogy egyáltalán mi van a pénztárcámban. Hogy miért? Ezt a nénit nem először láttam. Itt volt már a múlt héten is, meg azelőtt és azelőtt is. Egy üveg pálinkával a kezében.
Egy másik nő azonban megszánta a nénit és adott neki 3000 forintot. Majd tekintetünk véletlenül találkozott. Én sajnálattal néztem rá, mert tudtam, mi fog történni a pénzzel. Ő pedig megvetően mért engem végig, amiért lepattintottam a nénit. Akkor, abban a pillanatban elgondolkodtam. Melyikünknek van igaza?
– Mit gondolsz, számít az igazság?
Az ajtó kinyílik. Az emberek le- és felszállnak.
– Na jó, mi történik?
– Hogyhogy mi? Az élet, az történik!
– Nem, neked nem is kéne létezned!
– Miért, neked igen? – vágta hozzám Lyney sértődötten.
– Igen. Van egy életem. Barátaim. Otthonom. Hazám. Valóságos vagyok.
– Bizonyítsd!
– He? Mit kell ezen bizonyítani?
– „Barátok.” „Otthon.” „Haza.” Ezek nagy szavak, mégsem jelentenek semmit. Az emberek elhagynak, a hazád elárul. És a végén egyedül maradsz. Szóval honnan tudod, hogy nem voltál mindvégig egyedül?
A következő megálló: Nyugati pályaudvar, metróállomás. Az ajtók a jobb oldalon nyílnak.
– Végeztünk. Én ezt nem vagyok hajlandó tovább folytatni!
– Ne, kérlek beszéljük meg! Véletlen volt, én nem akartam lesmárolni-
– Véletlen? pfffAHAHAHAHA! Nemcsak csaló, de bohóc is vagy! Hagyj békén!
– Jó, tudod mit? Amúgy is untalak már. Jobb lesz neked egyedül.
A srác elviharzott a villamos másik végébe sértődötten. A lány leült egy közeli ülésre és arcát kezeibe temetve sírni kezdett.
– De… én nem akarok megint egyedül maradni…
– Milyen hibás gondolkodás, nem maradhatsz egyedül, ha végig csak magad voltál.
Az ajtó kinyílik. Az emberek le- és felszállnak.
– De ha valóban minden hamis, akkor mi értelme van ennek? Mármint…az életnek?
– Erre csak te tudsz válaszolni.
– De én nem… Én nem tudom. Miért képzelnék magam köré egy világot bonyolult emberi lényekkel és fizikai törvényekkel, amiket nem is értek? És miért nem tudom irányítani mindezt?
– Nem tudod irányítani? De hisz éppen most is azt teszed! Velem beszélgetsz, ugrálsz az éjjel és nappal között, a 4-es és a 6-os villamos között. A kettő ugyanaz, és mégis, nem is lehetne különbözőbb… nem igaz?
– Nem, ez csak valami hallucináció.
– Ki mondta, hogy a hallucináció nem a valóság része?
– De mások nem látják azt, amit én. Tehát nem objektív.
– Ez csak az én elvemet bizonyítja. Te irányítasz. Mások csak azt látják, amit te mutatsz nekik. Mint egy bűvész. Az élet egy előadás és Te vagy a rendező, a színész és a közönség is. Te, egyedül.
– Szóval… most mit tegyek? Bomlasszam meg a valóságot? Ugorjak le a hídról és nézzük meg mi lesz?
– Ha akarod. Vagy csak élheted tovább az életed úgy, ahogy eddig. Az igazságot akarod, vagy a jól megszokott békét? A kettő nem megy együtt.
A következő megálló: Oktogon, metróállomás. Az ajtók a bal oldalon nyílnak.
Tudtam, hogy hamarosan le kell szállnom. Már nem is érdekelt, hogy milyen napszak volt, vagy hogy Lyney tényleg ott volt-e vagy sem. Ezek közül soha, egyik sem számított. A villamos tele volt csalókkal és hazugokkal. És én voltam közülük a legnagyobb. Olyan játékot játszom, aminek a szabályait rajtam kívül senki sem ismeri, mégis mindig veszítek benne. Olyan rendező vagyok, aki a saját darabját szabotálja. Olyan színész, aki a szerepben is szerepet játszik. Olyan közönség, aki állva tapsol akkor is, ha a darab pocsék.
De ha most istent játszok, ha kezembe veszem az irányítást és mindent összedöntök, akkor talán megszűnök hazugnak lenni. Akkor talán vége lesz az előadásnak és eljön az igazi, magányos valóság.
Az ajtó kinyílik, emberek felszállnak, emberek leszállnak.
Én is leszállok és utamat az IZU felé veszem. Nem szeretek késni.
Brandhuber Vivi
