Ahogy a tóra néztem, rájöttem, hogy rossz helyen vagyok. A másik oldalon kellene lennem. Belemártottam a kezem a szürkés vízbe, ami aztán halvány nyomott hagyott a bőrömön. Felnéztem a tó túloldalán lévő sűrű, színes erdőre, és megláttam egy Őzt.
Becsuktam a szemem, és újra kinyitottam. Hirtelen úgy éreztem, hogy a tó túloldalán vagyok, az összes fa és az Őz pár méterre van tőlem. Léptem egyet, reccsent egy ág. Az összes madár, ami az erdőben eddig dalolt, hirtelen egyszerre felszállott, és láttam, ahogy a lombok elveszítik a koronáikat. A hirtelen megmozdulástól elkezdett csöpögni a fejem tetejére a korábbi esőktől leveleken megmaradt víz. Kérgekbe vésett, immár gyötrődő arcokat láttam. Láttam, és közben éreztem. Éreztem, hogy egyre jobban lankad az összes ág, és hull le az összes levél. A nyárból hirtelen ősz lett. A virágok lekonyultak, az eget elözönlötték az esőfelhők.
Az Őz elfutott előttem. Szemem csillogni kezdett és én is megindultam. Rohantam, és akármennyire is szerettem az életet, nem érdekelt, hogy elhull minden. Az a csodás teremtmény többet ér, mint bármi más a világon. Felbuktam sziklákban, átestem árkokon, felszakította a bőrömet az akác, ágak verték az arcomat, de még ezek sem tudtak megállítani.
Egy tisztásra értünk, én meg az Őz. A tisztás közepén egy tó volt, amiből az állat éppen ivott. Lenyugodott, már nem kapkodta a levegőt. Lehajtotta a fejét, beletörődött a sorsába, gondoltam. Megragadtam az íjamat, kifeszítettem a húrját. A fák suttogtak, éppen arról beszéltek, hogy hallani lehet, ahogy egy óriás lépked. Nyelni próbáltam, hiszen feszült a torkom az abban rothadó, lüktető húsgolyótól. Vér ízét éreztem a számban, égnek állt a hajam, forró lett a leheletem. Amennyire csak tudtam, hátra húztam az íjat, és a tökéletes pillanatban elengedtem a húrt.
Az éles, tűhegyes kovakő beleállt az Őz vörös szívébe, aki azon nyomban elhullt. Odasiettem, hogy megszorongathassam a torkát, hogy lenyúzhassam a bőrét, és hogy majd azzal dicsekedhessek ha visszaértem, hogy ez bizony az én zsákmányom. Amint odaértem a testhez, a dögön elkezdett sorvadni a hús, a vére feketén csöpögött a földbe. Nem maradt utána semmi csak csont és hamu. Mintha az az egyetlen kovakő szikrát pattintott volna a csillogó, bársonyos bundán. Mintha a pattintott szikra felemésztette volna a testet. Mintha a test nem is most halt volna meg, hanem már akkor, amikor megszületett.
Eltemettem az Őzt. Ástam neki egy lyukat és beledobtam a maradványokat. Visszamentem a tóhoz. Lehajtottam a fejem, mert megszomjaztam, az ajkaim megtörték a víztükröt. Úgy éreztem, hogy rossz helyen vagyok.
Csúri Dávid
