Hamvába
Holtan
Míg elméd a végtelenbe tartott,
Az őrülettel vívtál harcot
Mit akartál, mind elérted
– mesélted.
Hol az űr széthasadt zárványt alkot
Vörös sárkányom torka reszket
Vérző énekét üvöltve érted,
S te nem látod, nem hallod,
Nem érted.
Szemed fénye hol húsába metszett,
Ott sírva hány e hiányra halmot
Míg belé temetve tested,
Szavaktól szárazon,
Szívből nem bánod
a tettet.
De ó, én mégsem szólhatok érte!
Hogy is márthatnék kárbahullt könnyébe
Ily gyilkos kegyelmet sugárzó arcot?
Veszne a mélybe erények önkénye –
tekinteted?
Hogy szemeden esetlen belesve
Így lejtsen benned szűntelen,
S felesve, ejtsen karcot
Szenvtelen lelkeden?
Sohasem.
Én se téged, sem őt nem szakíthatom félbe
Helyetted.
Although
Alive
While your mind wandered through the abyss
Madness was your true nemesis
Then all – at once – was yours to reach
– or so goes your speech.
Where the lack forms cracked enclosure
pharynx of my phoenix trembles
as screams its bleeding beat to your words
yet still unheard, unclear,
unnerved
by that eye-cut grave in her skin
a nest of emptiness that haunts her
’til you lie inside
with your sins
on your lips, in full exposure,
dried by penance.
But oh, still, I can’t tell the worst she feels
how the hell could I drop wasted tears
on a face of such splendor of merciless grace
to absently mess up virtue’s sweet vain –
your gaze?
Ramble undecided, and cause an
uninvited interference
in your perfect indifference’s
heretic temple..?
Never.
I can’t make sense, since I’m no more in side of her,
nor in Your place.
Mag Viktória
