Mi értelme tükörbe nézni reggel,
ha a látvány úgyis darabokra tör?
Sebzett tekintetedben fürkészem magam,
könnyeid fátylán át homályos kép vagyok.
Hét év balszerencse, nyolc év gyűlölet,
az üveg megreped, testem kettészeli,
egyik szemem érted, a másik miattam sír.
Próbáljuk egyben tartani, de minden szétesik.
Elfutni, elbújni többé nem lehet,
a szilánkok engem sebeznek,
lelkem darabjai téged szaggatnak szét.
Vérünk a fakó csempére fröccsen.
A vörös erek egymásba folynak,
így válunk eggyé, te meg én.
Hiába súrolja anyám szivaccsal,
a nyomunk már örökre a falon ragadt.
A tükröt megragasztani már nem lehet,
szívemre ragtapaszt hiába nyomsz.
Nem te vagy kevés, csak bennem van túl sok.
Vannak sebek, melyek soha nem forrnak be,
emberek, akik sosem gyógyulhatnak,
meg tükrök, amik darabokra törnek,
szemek, amik torz képet mutatnak.
És szívek, szívek, amik meghasadnak.
Parragi Aliza
