Rovat: Érintő
Szeptember 2.
Ma este lesz a Pub Quiz, becenevén ppq.
Mondanom sem kell, az információ egy pillanatra szíven ütött, úgy éreztem, még nem állok készen arra, hogy az egész kar előtt megcsillogtassam intellektusom kiterjedt voltát, melyet egyébként szégyenlősen rejtegettem eddig, direkt kerülve az olyan kifejezéseket, mint posztmodern paradigmaváltás, illetve igyekeztem palástolni az idegen nyelvekben való jártasságomat, habár egyszer azt hiszem elkottyantottam, hogy Je mange l’orange, ezzel sejtetve, hogy egy Mr. Worldwide-al (világszéles úr) van dolguk.
Rögvest hazasiettem, felcsaptam a Révai nagylexikont, és végignyálaztam mind a 20+1 kötetet, a hiányosságokat kijegyzetelem egy papírfecnire, majd elrohantam a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárba. Utánajártam a preszókratikus filozófiának, majd a lovak ivarszervének teleszkópos mozgását kezdtem kutatni. Egy szó mint száz, teljes erőbedobással igyekeztem átfogó képet alkotni sokszínű világunkról, hogy tudásommal emeljem a játék színvonalát, és diadalra vezessem csapatomat. Bevallom, egy kis bizonyítási vágy is volt bennem, hogy finomra polírozott agytekervényeimmel kompenzáljam, bizonyos maszkulin tulajdonságaim hiányát, melyek miatt a gólyatáborban nem voltam egy lapon említhető a sportszerves srácokkal. Ehhez képest lényegesen rosszabbul teljesítettem a vártnál, nem sokkal mozdítottam előre a csapat szekerét. Az önbecsülésem emeleteket zuhant, majd súlyos sérüléseket szenvedett. Nem csak, hogy halvérű, még ráadásul hülye is vagyok. A kegyelemdöfést a CartoonNetwork sorozat címek anagrammái adták, mert bár könyékig túrkáltam szelektív memóriám szennyeskosarában, egyet sem sikerült kitalálnom. Szerencsére a csapattársaim brillíroztak, így végül nem maradtunk szégyenben, viszont ezek után kénytelen voltam újrapozícionálni helyzetemet, és egy fokkal visszább venni az arcomból. Ez talán nem is baj.
Természetesen már a játék közben elkezdtünk iszogatni. Többedmagammal csalódottan konstatáltuk, hogy a helyen nem árusítanak kevertet. Maradt a sör. Ezek a belvárosi szórakozóhelyek mindig pozitív csalódást okoznak a figyelmességükkel. Olyannyira odafigyelnek vendégeikre, hogy a másnaposság elkerülésére is nagy hangsúlyt fordítanak, tudniillik hogy hidratáljunk, ezért már a kiadott sörrel együtt egy kis vizet is adnak. Az igaz, hogy a két ital ugyanabba a pohárba kerül, de hát istenem, környezettudatosság van.
Eközben felvettem a szálat az emberekkel, akiket a gólyatáborban megismertem, és miután hosszabb beszélgetésbe elegyedtünk, azt vettem észre, hogy időről időre előkerülnek a belsős poénok, és az ironikus felhanggal emlegetett, mégis nosztalgiával elmesélt emléktöredékek. Abban a pillanatban kénytelen voltam bevallani magamnak, hogy bármennyire is állítottam az ellenkezőjét, jól éreztem magam Bodajkon. Egy kicsit muszáj volt félretennem minden cinizmusomat, mert vitathatatlan volt, hogy ha nem így lenne, akkor ezt az estét nem a Fügében töltöttem volna.
Szeptember 4.
Mikor egy kis késéssel leszálltam a huszonkilences buszról, már távolról hallottam az o beginát. A hátralevő ötven méteren utánajártam, hogy mégis mi az a begina. Mint kiderült, egy 12. században kialakult női vallási mozgalom. Az apácarendekhez hasonló aszketikus életformát folytató közösség, mely elutasítja az egyház tanait. A csatakiáltás tükörfordítása pedig a következőképpen hangzik:
A begináról, mindketten koldusok. Mindkettő keményen dolgozik. Elo-eloe. Tumper prepere?
Itt ér véget ez a kis kulturális kitekintés. Tehát odaértem, és a következő fél órában rezignáltan, zokszó nélkül játszottam a többiekkel. Sokan eljöttek olyanok is, akik gólyatáborban nem voltak, szóval egyrészt kíváncsian fürkészhettem a korábban sosem látott arcokat, ezzel együtt viszont újra kizökkentem abból a komfort helyzetből, amit a GT végén éreztem. Korábban megfigyeltem már magamon, hogy mik a mellékhatásai annak, ha sok új ember közé kerülök. A kitinpáncélról már beszéltem, de ez azért nem olyan látványos, mint Gregor Samsa esetében. Ha nem kerülök személyes interakcióba, szinte fel sem tűnik senkinek. Az orális fixációm viszont a tetőfokára hág, így ilyenkor általában azon kapom magam, hogy a dohányzásba belefeledkezve, két slukk között kedvem támad cigit tekerni.
Mikor felszálltunk a buszra, már javában pörögtek a kannásborok, és kukoricadarával megtámogatott alsópolcos sörök. A végállomástól elkezdtünk felsétálni. Az ösvény mentén különböző feladatok vártak ránk. Képtelen vagyok leírni még egy ilyen tőmondatot. Mikor bármit írni kell, ugyanaz a problémám, mint amikor a végállomástól elindultunk fölfelé. Nem bírok a kijelölt nyomon haladni. Ez a koordinálatlan kacsázás az ars poeticám, A HHH-t vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam.
Na jó. Ködös emlékeim zavaros vizéből mégis megpróbálok kifogni egy-két információértékű eseményt. Volt például egy olyan állomás, amikor egy vödör szeszesitalból kellett pálcikával kienni a gumicukorkukacokat. Ez így jól hangzik, de mint tudjuk, a szavak nem felelnek meg a valóságnak. A giliszták ugyanis kétes halmazállapotú nyálkává változtak az ázás során, melynek következtében az ember úgy érezhette magát, mintha egyenesen az antikrisztus antianyag lábujját szopogatná. Akkor persze nem panaszkodtam, mert addigra már én is feloldódtam a körülöttem lévő közegben, épp úgy, mint a kukacok. Mikor az út nagy részét már megtettük, átestem abba különös állapotba, amikor hatalmas energiák szabadulnak fel az alkohol hatására. Ezt az érzést mindenki ismeri, de mindenkinél máshogy jut kifejeződésre. A legtöbben táncolnak ilyenkor, vagy kiabálnak, vannak, akik agresszívak lesznek, egyesek futni akarnak. Nekem régebben a fáramászás volt a szenvedélyem, de mostanra már leszoktam az ilyesfajta feltűnősködésről. Nem mondom, nagy volt a kísértés, de pont mire elhatároztam magam, hogy megindulok a tőlem húsz méterre álló kocsányos tölgy expedíciójára, szóltak a többiek, hogy megérkeztünk. Pont jó volt az időzítés, mert nem kellett sokat várnunk, kezdhettük is a quidditchet. A játék nagyon feldobott és kellemesen ki is fárasztott, így utána még jobban gurultak a csúnya dobozú, német névvel ellátott söritalok. Annyira belefeledkeztem a beszélgetésbe két újonnan megismert szaktársammal, hogy a paprikáskrumpliról lemaradtam, de még így is megérte azt hiszem.
Aznap este nem mentem tovább a többiekkel. Úgy döntöttem, inkább rápihenek a másnapi karibulira.
Szeptember 5.Vannak olyan napok, mikor az ember úgy kel fel, hogy már kora reggel örül, mert az órájára nézve azt látja, hogy a dátum megegyezik azzal a négy számmal, ami egy várva várt esemény időpontját jelöli. Nulla kilenc, nulla öt. Ma van a karibuli. Ebben a röpke gondolatban még nem tudatosul, hogy mit is jelent az a ma. Mikor azt gondolom, hogy ma, egyből azt hiszem, hogy ez azt jelenti, hogy az esemény már közel van. De aztán az ágyból kikelve, a reggeli rutinkörök megtétele után rádöbbenek, hogy még több mint tizenkét óra van addig, és hogy ez valójában már távolabbinak tűnik, mint mikor előző este arra, gondoltam, hogy már csak egy nap. Sajnos hajlamos vagyok magam előtt is elsunnyogni, hogy egy nap huszonnégy órából áll. Ennek persze megvannak a maga okai. Ha például három nyolcórás alvást összetolunk, lefekszünk este nyolckor, és felkelünk másnap este nyolckor, könnyen hihetjük azt, hogy éppen csak pislogtunk egyet. Ez persze a gyakorlatban nem így van, mert az álom a szánkban hagyja kesernyés, ragacsos lábnyomait, és a szellőzetlen szoba is megőrzi éjjeli kipárolgásainkat. A várakozás óráiban, mikor itt az idő, hogy múljon, az ember képtelen másra terelni gondolatait, produktivitásra nincs esély.
Fennáll egy másik tényező is, mely tovább rontja ezeket a napokat. Az emberben jogosan felmerülhet, hogy a napközben folytatott harc az idővel majd megtérül az éjjeli időtlenségben. Ez sajnos szintén nincs így. Legalábbis én minél inkább várok egy bulit, annál kevésbé élvezem. Ez talán annak köszönhető, hogy ilyenkor túl sok időm van elvárásokat állítani. Szélsőséges helyzetben már egészen nagy jelentőségű, sorsfordító eseményeket várok az estétől, és ilyenkor szokás szerint még nagyobb a csalódás.
A helyszín ugyanaz volt, mint a PPQ esetében. Korábban nem jártam még a Füge aljában, és egészen meglepett. Nagyon izgalmasnak találtam ezt a zegzugos pincehelyiséget. Nagyságrendekkel jobb az atmoszférája, mint a legtöbb szórakozóhelynek. Elsősorban a változatosság az, ami ezt a helyet barátságossá teszi, meg hogy van egy kis házibuli hangulata az egésznek. Nemcsak a tér miatt éreztem ezt, hanem azért is, mert egy kicsit visszaadta azokat a középiskolás éveket, amikor olyan házibulikba jártunk, ahova nem voltunk meghívva, vagy nem ismertünk túl sok embert. Azért jó dolog olyan emberekkel ismerkedni, akikkel egyáltalán nincs közös ismerősöd, és akikkel teljesen nulláról indultok. Tiszta lap. Ilyenkor kapni szoktam az alkalmon, hogy a kezdeti fázisban bemutassam legjobb énemet, és illendően lefolytassak egy small talkot. Megbeszéljük, hogy milyen szakra járunk, adott esetben egyeztetjük az órarendünket, stb. Sokan azt hiszik, hogy a small talk haszontalan, felszínes dolog. Szerintem ez nagy tévedés. Persze, igaz hogy nincs szó semmi személyesről, és nem cél, hogy kibeszéljük az élet velejét, de a legfontosabbak nem is ezek. A legfontosabbak a nézések, az apró, ideges kézmozdulatok, az első találkozás bizonytalan, bujkáló gesztusai.
Az este végkimenetelét nem részletezném, mert a maradék büszkeségem is porba hullana. Hajnali három körül, gyros szafttól ragacsos szám mikrorángásait figyeltem a busz ablakán, miközben a Philip Morris blue dalszövege járt a fejemben. Ilyen lesz tehát a következő néhány év, minden másképp lesz, ugyanolyan, mint eddig. Hazafelé Szabó Benit hallgattam és már előre nosztalgiával gondoltam arra az időszakra, ami még csak most fog elkezdődni.
Ambrus Gergely