„Még egy óra.” gondolkodom azon, hogy mennyi az esélye annak, hogy egyszer tényleg olyan órarendem lesz, mint amit kitaláltam. „Tulajdonképpen,…” intézem anyukámhoz a szavakat, és bár nem fordulok felé, érzem, hogy figyel rám, „…felvettem 38 kreditet. Ha mondjuk ezeknek a feléről kicsúszok, akkor sincs akkora gáz.” De mindketten tudjuk, hogy ez már csak önámítás. Dehogy nincs gáz. Szigorlatok, Erasmus… minden csúszhat, ha ezt most nem hozzák össze nekem valahogy a Neptun-istenek. Vagy ahogy a tárgyfelvétel útmutató mondaná: a “mázlipontok”.

Azóta telnek a percek, de valahogy nem tudom rávenni magam arra, hogy ránézzek a tárgyfelvételi oldalra. Miért szembesüljek vele most, megtehetem azt egy órával később is? Pezsgővel a kezemben. Ha bejutottam azért iszunk, ha nem jutottam be, azért.

„Egyébként is, megcsináltam minden pontszerző lehetőséget, amit csak lehetett!” ugrik be a tanár értékelő kérdőívek okozta trauma. „Ha a semmiért értékeltem 43 tanárt tökéletesre, én esküszöm…”. Nem tudom mit esküdnék, de valami nagyon nagyot. Olyat, ami egyenlőre, így egy random hotelszoba sárga falait bámulva, nem nagyon jut eszembe.

„Bár, azért egy-két helyen rezeg a léc. Mármint, ha tizenötödik vagyok a tizenötből, az eléggé rossz ugye?” anyám rám néz és felhúzza egyik szemöldökét. „Úgy értem, hogy még bent vagyok, de azért gyanús nem? Szerinted bent fogok maradni?” kérdezem tőle a kérdést, amire senki sem tudhatja a választ. Már csak azért beszélek, mert csöndben maradni talán rosszabb lenne.

„Már csak fél óra.” bár tulajdonképpen inkább csak 20 perc telt el, de úgy érzem, mintha már egy napja várnék egy helyben az utolsó pillanatra. Szinte ég a telefon a zsebemben. Meg kéne néznem, hogy állok. Még változtathatok. Hiszen még van egy fél órám. Érzem a fáradtságot, ami rám száll abban a pillanatban, ahogy az órarendemre gondolok. Van értelme egyáltalán változtatni? Van mire változtatni? A soha véget nem érő tantárgy-tetriszt meg lehet-e oldani?

Előveszem a telefonom. Először csak nézem a sötét képernyőt, majd bekapcsolom és izommemóriával beütöm a számkombinációt. Pörgetem az ablakokat ide-oda. Megnyissam vagy ne nyissam a böngészőt? „El is menjek, ne is menjek?” mondom hangosan egy kicsit belenevetve a szavak közé. Annyira banális ez az egész. Itt szenvedek a saját telefonom előtt, pedig valójában a józan paraszti ész része az agyamnak, anyám hangján azt kérdezi: „Mi a legrosszabb, ami történhet?”.

„7 féléves BA” mondom ismét hangosan. Ez így rosszul is hangzik, meg nem is. A hét, végül is csak eggyel több, mint a hat, nem? Lehetne többel is több. Megforgatom a szemem, plusz egy félévnyi tárgyfelvétel? Köszönöm szépen, de ezt kihagynám az életemből. Azért mindennek van határa. Újra ránézek a telefonomra. „Már csak 15 perc!” mondom kicsit élénkebben, mint eddig. „Mindjárt vége!” Most már valahogy csak elütöm ezt a tizenöt percet. Az eddigiekhez képest ez már semmi.

Eldobom a telefonom, kinek kell az? Elhatároztam, hogy nem változtatok. Lesz, ami lesz, csak nem csúszhatok ki mindenről. Meg egyébként is, ott van még a versenyjelentkezés, akkor még korrigálhatok bármit. Magamban sorolom a meggyőzőbbnél meggyőzőbb önigazoló érveket, de közben érzem a vállamra nehezedő teher sajnos sehogy sem akar csökkenni. Végül úgy döntök, inkább olvasok valamit, hogy kicsit eltereljem a gondolataim a tárgyfelvétel egyre közelgő lezárásáról. Megnyitom a böngészőm és az elkezdett www.nept villámgyors törlése után megkeresem a könyvet, amit még a hotelbe érkezés előtt kezdtem el és belemélyedek a szövegbe.

Anyám kopogtatja meg a fejem. „Már 5 óra elmúlt, nem akarunk lemenni vacsorázni?” kérdezi gyanútlanul, ám nekem ez az egy mondat felért egy teljes kardiovaszkuláris leállással. Elmúlt 5?  Mikor? Hogy történhetett? Megnézem a telefonom és tényleg, a kicsi kijelzőn 17:06 világít fehéren.

„Jézusom, vége van!” kiáltom hangosan miközben zavarodott ujjakkal igyekszem megnyitni a Neptunt. Anyám izgatottan nevet mellettem, együtt vártuk az eredményeket. Érzem, ahogy az órák alatt összegyűjtött feszültség lassan eléri a tetőpontját, katarzisra készülünk. Összevissza beírom valahogy a böngészőbe a címet és remegő kézzel rányomok a keresésre.

A böngésző lassan, de biztosan nyitja meg az oldalt, a szemem elé táruló látványra azonban nem vagyok felkészülve:

„A Neptun karbantartás miatt nem üzemel. Kérjük látogasson vissza később!”

Kelemen Réka