Színtelen, kicsi hópelyhek
hullanak bele hajamba.
Nem fehérek most,
mint a kerület szívében
néhány napja,
ahol a hópelyhek
majd’ betemettek minket,
talán csak nem látom,
mert sötét felhőkből
horgolt lelkemre takarót hiányod.
A hidegtől és
hogy a csillagok sem tudják, mikor látlak,
kezemen vörösen lobban fel a tűz,
a tél kis morzsái beleolvadnak.
Lobogni kezdenek a lángok
a felhőtakarón is,
csillogó ezüsthamuként hullanak
szívemre, és felismerem,
hogy kevesen vannak
a színtelen hópelyhek.
Szívemnek szüksége lenne
lelkeink legmélyebb
titkai közt táncoló hózáporra,
mely a csillogó ezüsthamut
simogatva lemossa róla.
Paulik Krisztina