Hátadat falnak támasztod,
én boroshordónak.
Szemed mesél, megáld
átadod a könyvet, s pennát.
Élénken villódzik lelked tükre,
múltbeli képek röpködnek a lapokon.
Írsz, metaforát fest kezed,
megfogni a múltat nem lehet.
Megtépázott könyvgerincem
bölcs kezed foltozta össze.
A leírtak lassan hamuvá porladnak,
némán sírnak a fekete oldalak.
Festenék még bele magasztos dalt,
dicsérő ódát – mindig velem voltál.
Arcodon sorsod vágott véres heget,
de a tekinteted barátom! Sosem törte meg.
Egész életünk mögöttünk zsizseg,
lapjaink egymást ölelik.
“Igazad volt, nem esett örökké.”
Boldogan ráncosodtunk vénné.
Czingráber Péter