Rovat: Meccéspontok
“Na, a pornósok bezzeg korán elmentek” – állapítottam meg szombaton, mikor a workshop végén átosontam volna az előadásra is. A szófordulatomra egyik barátnőm csak a szemét forgatta meg: ahol műpénisz van az asztalon és óvszert osztogatnak, pár utalás már ingerküszöb alatti. Az Illyés Sándor Szakkollégium által szervezett szexkonferencián jártunk.
Kezdésképp a kerekasztal beszélgetésnél sikerült lekésnünk az első pár percet, így egyből a szexedukáció megvitatásának kellős közepébe csöppentünk. Érdekes volt látni, mennyire más nézőpontból közelíti meg egy védőnő a felvilágosítás témáját, mint aki a pedagógusoknak tart továbbképzést. Csordás Ágnes hosszan fejtegette, miért van szükség teljes állású védőnőre egy iskolában, aki látásból ismerős, fordulhatnak hozzá a gyerekek.
Ezzel szemben Sárközi Andrea inkább azt hangsúlyozta, hogy az iskolások a tanárokban bíznak, az ő válaszaikra kíváncsiak – akkor is, ha kaptak már egy választ felvilágosításon. A kulcs a tanárok ráébresztése arra, mennyi szubjektív értéket adnak át azokkal a válaszaikkal, amiket ők objektívnek tartanak – fejezte ki továbbképzéseik lényegét.
Abban azonban mind a négy beszélgető egyetértett, mennyire fontos, hogy a gyerekek tudjanak kihez fordulni – legyen az egy tanár, védőnő, vagy a Yelon netes felülete. A szülők lennének a legideálisabb támpontok, de sajnos abban is nagy volt az egyetértés, hogy a legtöbb gyerek nem mer kérdezni a szüleitől.
A végkicsengés mégis pozitív volt: rengeteg szervezet foglakozik a gyerekek edukációjával a jelenlévőkön kívül is, Andrea szerint a pedagógosukkal egy több, mint negyven tételes listát szoktak tudni összeszedni.
Egy rövid szünet után kellően edukáltan ültem be párommal elmélyedni az értelmi fogyatékosság és szexualitás összefüggéseiben az Értékek, vágyak, normák. Értelmi fogyatékosság és szexualitás foglalkozásra, ami után elég ambivalens érzésekkel távoztam. Leginkább az interaktivitással akadtak problémáim, inkább volt előadás, mint kiscsoportos foglalkozás.
Akiért ennek ellenére megérte beülni, az Anna volt, egy értelmi fogyatékos nő, aki társelőadóként mesélt a saját életéről, boldogságáról, nehézségeiről. Azonnal megszerettem az optimizmusát, dobolás iránti lelkesedését, és nem csak én: többen kuncogtunk fel, amikor a barátjáról mesélt, akivel nyolc éve vannak együtt, és a végén meg is kérdezték, hogyan találkoztak. Azt hiszem, másoknak is elszorult a torka, amikor Anna arról mesélt, hogy nem vállalnak gyereket, mert nem tudnák ellátni, illetve mivel mindketten Down szindrómásak, a gyermekük még súlyosabban érintett lenne – majd hozzátette, már elfogadta és azóta azt tervezik, hogy rengeteg kisállatuk lesz… Biztos vagyok benne, hogy tényleg megbékélt a helyzetével, de azért nekem még többször eszembe jutott a következő napokban, tényleg jó ez így? Logikus, igen, de jó? Több segítséggel nem lehetne megoldani? És vajon mi az én és a társadalom felelőssége ebben?
Az ebédszünetre eredetileg a művészterem megnézését terveztem, de végül csak megbeszéltük az élményeket, meg megkóstoltattuk egymással a paprikás és csípős paprikás limonádét. Kellett a nevetés, és igen, olyan bizarr íze volt, amilyennek hangzott…
Itt fedeztük fel a műpéniszt is az asztalon, és miután kitaláltuk, hogy az óvszer felhúzását lehet rajta gyakorolni, spontán módon átterelődött a téma arra, a társaságban kinek mekkora szüksége van amúgy a kapott ajándékcsomagban lévő óvszerre.
A szünet gyorsan elröppent, és a kedvenc workshopom jött: Mikroagressziók a szexuális nevelésben – amit a felnőttek elkövetnek a gyerekeikkel szemben. Én ezzel queer téma kapcsán találkoztam, anno úgy magyarázták, hogy olyan környezeti reakciók, amikből egy sem traumatikus önmagában, de mivel rengeteg van, ugyanolyan traumává állhatnak össze, mint egy egyszeri nagyobb erőszak. Ott példaként a buzizást hozták, vagy a transzfób vicceket (pl. Tibi atya: “az év nője is egy férfi lett”).
A mostani workshopon viszont már az első pár percben kiegészült a kép. Megtudtam, hogy nem feltétlenül állnak össze traumává – viszont minden esetben normává teszik az agressziót, megteremtik az abúzus légkörét. És azért mikroagresszió, mert aki csinálja, nem annak szánja – magyarázta F. Lassú Zsuzsanna.
Igazán erőssé az egészet a példák tették. “Pisti három éves, szereti levenni az alsónadrágját. Emiatt a nagypapája folyton pöcsösnek hívja, mások előtt is.” “Csilla 11 éves, egy rokona az esküvőn egyszer csak felkiált: hogy megnőttek a Csilla dudái!”
Arról beszélgettünk, mi miket sorolnánk a mikroagresszió és miket az abúzus csoportjába, vagy mi az, ami esetleg ártatlan. Szintén fontos volt, hogy minden történetnek a és b verziója volt.
“Bori öt éves, az anyukája minden este megfürdeti, a nemi szervét legalább öt percig mossa. A kislányt zavarja, szólt miatta, de az anyukája nem hagyja önállóan fürdeni, azt mondja, akkor nem lesz elég tiszta.”
vagy
“Balázs öt éves, az anyukája minden este megfürdeti, a nemi szervét legalább öt percig mossa. A kisfiút zavarja, szólt miatta, de az anyukája nem hagyja önállóan fürdeni, azt mondja, akkor nem lesz elég tiszta.”
Van különbség? És lenne különbség, ha nem az anyuka, hanem az apuka fürdetné?
A minisztorik a és b változatában egyedül a nem volt a különbség, és érezhető volt, hiába tudjuk, hogy ugyanaz – ha nem lenne egymás mellett, máshol húznánk meg az abúzus határát. Az ellenkező nemű felállásokra például jobban van szemünk, így az azonos nemű szexuális zaklatások gyakrabban maradnak rejtve.
Tanulságos és gyakorlatias workshop volt, szeretnék még menni Zsuzsa más foglalkozásaira is.
Összefoglalva, a konferencia a szexről szólt, tabuk nélkül, igényesen, és nem átszexualizálva: senki nem viccelődött, de nem is finomkodott, és örömmel csöppentem bele egy napig abba a világba, ahol lehet műpénisz az asztalon természetes edukációs tárgyként és egy előadás konklúziója lehet az, hogy a pornónézés úgy a legegészségesebb a kapcsolatra nézve, ha a pároddal csinálod. (Én ezen az előadáson nem voltam, de párom igen jókedvűen osztotta meg velem ezt a summázást.)
Élveztem, hogy tényleg egy tudományos diskurzusba csöppentem.
Kunos Anna
