Rovat: Kult-Óra
Kulturálódni jó. Új dolgokat megismerni jó. Más perspektívát felvenni jó.
Vagy legalábbis érdekes.
Az Udvari Kamaraszínház olyan színház, amiről két hónappal ezelőttig (amíg el nem mentem egy előadásukra) nem is hallottam, aztán a weboldalon utánanézve kicsit félve mentem, mert nem voltam biztos benne, hogy én vagyok a célközönség. És hogy a célközönség szerint én vagyok a célközönség (spoiler: szerintük nem).
Az Örkény Színház viszont olyan hely, ahol elég jártas vagyok (tudjátok, a Kazytól tíz percre, két és fél órás előadásokkal teli fárasztó napok után be lehet ugrani kikapcsolódni egy kicsit).
Szóval nyakamba vettem a várost és elegáns kabátkámat, hogy előadásokat nézzek a két helyen.
/Dramatikus előhangolás:/ – A drámák műnemükhöz hűen lassan haladnak lefelé a lejtőn, míg végül olyan feloldhatatlannak tűnő káoszba csapnak, hogy a diszharmónia magával ragad, beszippant, és az örvény közepén megrökönyödve elsuttogsz egy „what the hell”-t – s mikor lerántott a mélybe, majd a zavaros víz visszaköp, összegabalyodva botorkálsz ki a nézőtérről, és próbálod feldolgozni a történteket sikertelenül.
Persze az is lehet, hogy csak én nem értem a drámákat.
-Bevezetés vége-
Az Udvari Kamaraszínházban a Fehér Szarvas című darabot láttam. Az előadás két felvonásból állt, egy kisebb teremben, a helyet nagyon szépen kihasználva (szeretem, amikor a színpad előtt/alatt/fölött/mellett/ésatöbbi is zajlanak a történések, valahogy fourth-wall breaking és valódibbá válás egyben). Mögöttem négy idősebb hölgy ült, és az előadás szünetében az ő pletykálkodásukat hallgattam. Na de az előadásról; a darab közvetlenül a Trianoni szerződés aláírása után játszódott – részben az elcsatolt területeken, részben pedig Magyarországon. Szóval ezúttal a közönség nem azért volt a nyugdíjas korosztály, mert nekik van is idejük színházba járni, hanem mert – ahogy a hölgyektől megtudtam – többségük valahogyan érintett volt. Kint rekedt az ő családjuk/barátaik/ők maguk, úgyhogy számukra a történelmi fikció egy gyerekkori utazás lehetett (Ki tudja, a végén én teljesen más konklúziót vontam le, mint a hölgyek mögöttem).
Az Örkényben pedig a Lót – Szodomában kövérebb a fű című drámát néztem meg. Röviden: a bibliai Lót, (Ábrahám unokaöccse) és családjának menekülése Szodomából, mikor az Úr pusztulásra ítéli a bűnös várost. Még rövidebben: posztmodern káosz. Annál is rövidebben: Hmm…
A bibliai történetbe elegánsan szőtték bele korunk technológiai modernitását és újfajta problémáit (mert a művészet legyen időtálló, a gimis irodalomtanárom ezt tanította).
Mesélek egy kicsit az előadáson kívüli tapasztalataimról is, mert valahogy mindig fura emberekkel akadok össze. A Fehér Szarvas után egy idős úr a lépcsőn lefele megszólított, s megkérdezte, hogy most örüljünk-e. Nem tudtam, mit válaszoljak, úgyhogy kifejtette, hogy igenis örüljünk, előttem áll az élet, megtalál majd egy jóképű fiú, ne higgyek azoknak, akik szerint nem érhetném el a célom, és hallgassak a szívemre.
Nem tudom, miért mondta. De nagyjából 7 percet töltött vele, és végig fellelkesülten, kedvesen mosolygott rám, úgyhogy nem akartam félbeszakítani szegényt.
Az Örkényben más volt a helyzet, a hátsó sorok egyikében foglaltam helyet, és az előadás kezdete után 20 perccel lihegve beesett egy kedves késő néző, és 2 székkel mellém huppant le. A következő percekben hallgathattam hangos lihegését, aztán elcsendesedett.
Egyenletessé vált a légzése
Horkolni kezdett.
Egy darabig néztünk egymásra az előtte ülővel, majd ő felrázta fáradt úriemberünket.
Ez még két másik alkalommal is megtörtént a következő fél órában.
Szóval kulturálódni jó! Vagy legalábbis mindenképpen érdekes élmény. Konklúzió nincs, de várom a következő színházlátogatási lehetőséget, mert ha száz embert összezársz egy nézőtéren, mindenképp történik valami érdekes [méghozzá jó esetben a színpadon].
Csányi Petra