Rovat: Kult-Óra
Február 16. vasárnap estéjén ellátogattam egy színházi előadás kicsit sem szokványos helyszínére, az Itt és Most Közösségi Térbe. Nemcsak a helyszín volt különleges, hanem maga a színház is, hiszen egy playback színházi előadásra érkeztem, amit az Üveggyöngyjáték Playback Közösségi Színház hirdetett meg.… De miért is playback? Milyen visszajátszásra utal az elnevezés?
A playback-színház az improvizációs színház egyik formája. Az előadás jellemzően a közönség tagjai által elmesélt történetekre van felfűzve. A játékmester kérdez, a mesélő mesél, a társulat figyel, majd a történet végén színészek valamit visszajátszanak a hallottak alapján. Az előadás elején a játékmester, Kiss György Ádám kitért a megjelenítés jellegére és szerepére is. Ádám kiemelte, hogy az előadás során nem a történetek külsőségeinek a visszajátszása a hangsúlyos, hanem sokkal inkább azon lelki folyamatok megjelenítése, amiket a mesélő átélhetett az események közben. Ezáltal egy-egy jelentet önismereti élménnyé válik, amiből sokat lehet tanulni és hozzásegít az önreflexióhoz, s akár egyfajta AHA-élményként rávilágít olyan érzések szerepére, amelyekre a mesélő korábban nem gondolt. A színészek mindig a mögöttes motivációkat keresik még és tükrözik vissza. Ezáltal egy olyan tükörszobába kerülünk, ahol lelkünk belső rezdüléseit láthatjuk. Elmondható tehát, hogy hatalmas energiák mozdulnak meg ilyenkor a színpadon és a nézők lelkében is.
Ahhoz, hogy jobban megértsük a műfajt, elengedhetetlen visszamenni a gyökerekig. Az időutazásunk az 1922-as években áll meg, amikor Jacob L. Moreno bukaresti születésű, amerikai pszichiáter felismerte, hogy „az emberi lény veleszületetten rögtönző színész az élet színpadán”, ezzel meghaladta a klasszikus pszichoanalízis elképzeléseit. Moreno által a spontaneitás, a kreativitás és az aktivitás visszatért a színpadra.
Ha időben egy kicsit előre ugrunk, akkor a következő állomás 1975-re tehető, ugyanis ezidőben Jonathan Fox egy teljesen új színházi formát alkotott meg, meghaladva Moreno színházi kísérletét is. A playback színház Magyarországon egy furcsa felismerés, felfedezés eredményeként Kiss György Ádám nevéhez fűződik. 1992-ben hozta létre Ádám a Rögtönzések színháza nevű társulatot, amelynek 10 évig volt művészeti vezetője. Mára ez a műfaj közkedveltté vált, Magyarországon több tucat társulat gyakorolja a playbacket, többek között az Üveggyöngyjáték Playback Közösségi Színház is. Hazánkban van lehetőség playback színházi módszert „tanulni” , a Budapesti Playback Közösségi Tér olyan képzéseket indít, ahol a playback színház alapjait, speciális alkalmazási lehetőségeit a tapasztalati tanulás segítségével a gyakorlatban lehet megismerni.
Amikor Ádám meghívott egy pszichológia BA-s óra keretein belül egy playback színházi előadásra, nagyon kíváncsi lettem. Korábban beavatott, hogy ebből a műfajból, ma is használatos önismereti és terápiás módszerek fejlődtek ki – például a pszichodráma – így biztos voltam benne, hogy egy előadásra való ellátogatás nemcsak szórakoztató és elgondolkodtató, hanem szakmai élmény is lesz. S az előfeltevésem beigazolódott. Szenzációs élményben volt részem, s ahogy cikáztak a gondolataim a metró zajában odafele, épp úgy cikáztak visszafele is. És akkor az előadásról…
Pár perccel a kezdés előtt teljesen megtelt a Itt és Most Közösségi Tér kicsi, ám felettébb hangulatos színházi előadóterme. Az előadás elejének témája a hangulat volt. A közönség aktívan bevonódott a „játékba”, melynek köszönhetően a hétköznapi hangulatoktól egészen az absztrakt érzésekig eljutottunk. A meséléssel egyfajta egységérzés alakult ki bennem, eggyé váltam a közönséggel, a színészekkel, a jelenlévőkkel. Egyszóval leírhatatlan az a bizalmi légkör, ami átjárta az estét. A hangulatok közül kiemelném a legextrémebbet: „citrom esett a kávémba” érzést. Ezen mondatot Ádám lelkesen próbálta megfejteni a közönség segítségével, s végül egy mókás és egyben sokatmondó jelenetként a szemünk elé is tárult.
Az este második részét a mesélői történetek töltötték ki, amik főképp a találkozás témáját ölelték fel. Rendkívül különleges volt, ahogy a könnyedebb témák komolyabbakkal keveredtek a furcsaság érzete nélkül. Megjelent a halál, az elmúlás, de felmerült hétköznapi problémaként a fogyás is. Végül Ferencz Anna Kata verse is alakot öltött a színpadon. Nekem nagyon tetszett az a koncepció, hogy a mesélő reagálhatott saját történetének megjelenítésére. A mesélői arcokon megfigyelhető volt a felismerés, a megkönnyebbülés és olykor könnyes szemekkel is találkoztam. Számomra itt kristályosodott ki a műfaj gyógyító varázsa.
Bevallom, az előadás előtt találgattam magamban arról, hogy mégis mit hoz majd az este. Ezen elmélkedés során többnyire a színpadra és a színészekre fókuszáltam, magára az improvizáció nehézségére, egyszóval a külsőségekre, a megjelenítésre. Ám az este után be kellett látnom, hogy csaknem vakvágányon jártam. Maga a playback- színház ennél sokkal komplexebb, s a látványon kívül talán a termet átható közös élmény a legzseniálisabb része. Valamikor az előadás közepén egy pillanatra becsuktam a szemem, s megértettem, hogy egy-egy történet nemcsak a mesélő története, hanem mindannyiunké.
Végezetül egy rövid interjút osztok meg az olvasókkal, ugyanis az est után lehetőségem nyílt Kiss Görgy Ádámmal beszélgetni:
Hogyan indult a playback színház? Mi inspirált kezdetben?
1992-ben a Magyar Pszichodráma Egyesület konferenciájára találtam ki a Rögtönzések Színháza 1922. c előadást és ekkor még az emlékezés volt a legfontosabb motívum. Emlékeztünk arra a társulatra, amelyet Moreno hozott létre és Rögtönzések Színházának nevezett el. Akkoriban párhuzamosan több pszichodráma csoportot is vezettem, és azt reméltem, hogy egy ilyen interaktív, a történetmesélésen alapuló színház egy találkozási lehetőséget biztosít majd a csoportok résztvevőinek. Egy másik indíték az volt – három évvel a rendszerváltás után – hogy erős igény fogalmazódott meg bennem arra vonatkozólag, hogy személyes és mély történetek meghallgatására és feldolgozására alkalmas teret hozzak létre. A pszichodráma intim és személyes terét ezzel szerettem volna kitágítani.
A klasszikus színházi élményeid hogyan formálták az ízlésedet?
Több alternatív színház darabja inspirált, ám ezek közül a STÚDIÓ K : WOJCZEK c. előadását emelném ki , melynek az egyik legfontosabb üzenete az volt , hogy mindannyian – a nézők is- felelősek vagyunk a színpadon történő eseményekért…vagyis egy radikális kísérlet résztvevőjeként azt éltem át, hogy a nézőtér és a színpad közötti határ teljesen megszűnik. A színházi élmények mellett külön szeretném kiemelni a 180-as csoport hatását. A repetitív, friss és radikális zenei kísérletek a szabadság zenei köntösbe bújtatott lehetőségeire utaltak. Forradalmi hangulat jött létre…
Mi az, ami közös, illetve eltérő a klasszikus és a playback-színházban?
Nehéz dolgom van, ugyanis csak a klasszikus (rossz) színházhoz tudom hasonlítani a playback színházat. A playback megtanítja a nézőknek, hogy ők is képesek változtatni az életükön, képesek kreatívan részt venni a folyamatok alakításában. Egy másik kulcsélmény éppen az, hogy a nézők rájöhetnek : Ők a saját életük főszereplői…
Mit ad neked maga a playback-színház? És szerinted mit ad másoknak?
A szabad önkifejezés, a kapcsolódás, a mozgás és a változás lehetőségét, a játék és a felelősségvállalás összekapcsolódását. A szabadság biztonságos és védett környezetben történő átélésének, a rejtett történetek fontosságának felismerését…Olyan intim, elfogadást segítő élményt, amely arra hívja fel a figyelmünket, hogy nagyon hasonló kérdések foglalkoztatnak bennünket akkor is ha a bőrszínünk, vallásunk, korunk vagy éppen nemi identitásunk különböző…
Milyen további céljaid vannak ezen a területen?
Megalakult a Budapesti Playback Iskola / Közösségi Tér és szeretném minél intenzívebben terjeszteni a playback közösségformáló, erősítő, megtartó erejét…Ugyanis a playback segítségével derűsebb, toleránsabb és kreatívabb életet élhetünk.
Papp Ágnes