Amióta az eszemet tudom, mindig próbáltam elfogadó világképet kialakítani magamban. Egy liberális elveket valló családban nőttem fel, ahol azt tanultam, hogy legyek nyitott és elfogadó másokkal, hiszen a világ pont attól szép, hogy sokszínű. El kell mondanom, hogy ebből a szempontból is szuper helynek tartom a PPK-t, mert itt rengeteg nyitott és sokszínű emberrel és gondolkodásmóddal találkozom nap mint nap.
Ennek ellenére a középiskolai éveim nagy részét az önelfogadással való küzdelemmel töltöttem. Sosem akartam igazán „én” lenni, ezért folyamatos ellentétben álltam saját magammal. Önkéntelenül is arra figyeltem, kinek van több barátja, szebb ruhái, mint nekem – és mindeközben nem maradt időm magamra, hogy azt is meglássam, amit belül kéne építenem.
Szerencsére ennek már több mint két éve vége. Most már teljesen más ember vagyok, és boldogsággal tölt el, hogy „én” lehetek. Nem mondanám, hogy idáig eljutnom könnyű volt. Gyakran gondolok vissza, vajon mi lehetett az a történés, ami löketet adott számomra, hogy gondolkodásmódomat megváltoztassam. Valahogy mindig az önkéntességnél lyukadok ki.
2018 nyarán jelentkeztem először önkéntesnek a Fesztivál Önkéntes Központhoz fotós pozícióba. A Fesztivál Önkéntes Központ – mint nevükből is kiderül – fesztiválokon alkalmaz önkénteseket különböző kisegítő feladatkörben. Két évet töltöttem ennél a szervezetnél, és ez idő alatt lehetőségem volt a Gyereksziget mellett a VOLT-on, valamint a SZIGET-en fényképezni. Amellett, hogy rengeteg új tapasztalattal és emberrel találkoztam, ez a lehetőség felnyitotta a szemem. Rájöttem, hogy bármilyen lehetőséget hoz az élet, meg kell ragadnom, mert a tapasztalatok és élmények tárháza végtelen. Bár korábban is úgy éreztem, hogy rengeteg mindenben veszek részt, rájöttem, hogy eddig szinte zárt ajtók mögött éltem.
Ezután elsőéves hallgatóként részt vettem a PPK animátori programján, ami számomra egy rendkívül érdekes önismereti út volt. Az egyéves képzés alatt, amit minden társammal önkéntesen végeztünk, annyi tapasztalatot és emléket gyűjtöttem, hogy sorolni sem tudnám. Úgy gondolom, ez is azért történt velem, mert nyitott voltam arra, hogy belekezdjek valami újba. Többé már nem azt kerestem, hogyan legyek valaki más, hanem azt, hogyan hozhatom ki magamból és környezetemből a legtöbbet.
Az elmúlt egy-két évben megtapasztaltam, hogy ha nyitottan állok a dolgokhoz, a világ is nyit felém. Februárban megkeresett egy közeli ismerősöm, hogy gyakornokoskodjak egy alapítványánál. Bár nem tudott fizetést ajánlani, úgy gondoltam innen is érdekes tapasztalatokkal és lehetőségekkel gazdagodhatom. Az alapítvány neve Közel Afrikához, és afrikai nyomornegyedekben élő gyermekek tanulását támogatjuk. Mindig is szerettem volna segíteni másokon, ezért ezt a feladatot pont testhezállónak találtam. Hiszem, hogy nem számít milyen bőrrel, adottságokkal és lehetőségekkel születik valaki, mindenkit ugyanúgy el kell fogadnunk, hiszen nem tudhatjuk, honnan jön és hová tart. Ezen elv szerint élem mindennapjaim. Lassan egy éve önkénteskedem ennél a szervezetnél, és ezáltal napról napra színesebbé válik a gondolkodásmódom. A szervezeten keresztül többek között lehetőségem nyílt arra, hogy a következő években meglátogathassam Afrikát fotósként. Ez az egyik legnagyobb álmom.
A másik projekt, amiben most épp tevékenykedem egy szívemhez nagyon közel álló projekt. Márciusban vizsgázom egy fotós iskolában, a vizsgára pedig egy vizsgaremeket kell készítenem. Engem mindig is nagyon vonzott a romák világa, lehetőségeik és életük. Már korábban is voltam Monoron, ahol egy cigánytelep található, egy Máltai Szeretetszolgálat által üzemeltetett tanoda mellett. Most itt készítem most a fotós projektem. Hetente egyszer egy egész délutánt töltök ebben a tanodában, segítek a gyerekeknek tanulni, együtt játszunk, ismerkedünk – és mindezen pillanatokat megörökítem. Rengeteg mindent tanulok tőlük, amely tapasztalatokat le tudom magamra vetíteni. Ők teljesen más környezetben nőnek fel, mint én, de mégis nyitottak és érdeklődőek a világra. Szerintem egy gyerek talán a legjobb tükör, amelyben megláthatom, milyennek kéne lennem.
Itt tartok most 2020 Novemberében. Nem volt könnyű békét találnom magammal, de végre elfogadom magamat, és az embereket körülöttem. Úgy gondolom, az ember csak akkor kerülhet harmóniába önmagával, ha a külvilággal is békében van. Ez fordítva is igaz. Minél több különböző embert ismerek meg, annál jobban látom, hogy senki sem egyforma, mindenkinek saját útja van. Erre a megismerési és tapasztalási folyamatra nagyon jó eszköz az önkéntesség, ami mindig új ismeretségekhez, és új „nyitásra váró ajtókhoz” vezet. Légy nyitott, mosolyogj a világra, és mindezt többszörösen visszakapod.
Czakó Timea