Nem minden négyéves gyerek tudja teljesíteni a téves vélekedés teszteket. A 80-as években Jerry Fodor magyar származású filozófus munkássága nyomán terjedt el az elme funkcióit specializált, egymástól független részlegek (modulok) párhuzamos működéseként kezelő modularista szemléletmód (Jerry Fodor, 1983, idézi Bereczkei, 2003). Egyik képviselője az elmét egy svájcibicskához hasonlította: rengeteg, egymástól független része van, és ezek mindegyike egy-egy speciális feladat elvégzésére lett tervezve (Cosmides & Tooby, 1992, idézi Bereczkei, 2003). Ilyen modul lehet például az arcfelismerés, a párválasztási preferenciák, sőt, az elmeteória is (Bereczkei, 2003). Ha ezek a modulok egymástól többé-kevésbé függetlenül működnek, akkor meghibásodásaik is végbemehetnek a többi modul érintése nélkül, igen sajátos elmeműködéseket produkálva így. Az arcfelismerő modul meghibásodása például arcfelismerési képtelenséget, vagyis prozopagnóziát okoz, amiről Oliver Sacks könyvének beszédes című esettanulmánya ’A férfi, aki kalapnak nézte a feleségét’ is szól.
A modulkutatás lázában felmerült a kutatókban, van-e olyan atipikus elmeműködés, ami a elmeteória-modul meghibásodására vezethető vissza? Az autizmus genetikai alapokkal rendelkezik (Lauritsen & Ewal, 2001, idézi Bereczkei, 2003), tízezerből négy gyereket érint (vagyis minden 2500. gyereket). Spektrumzavarról van szó, vagyis a tünetek különböző erősséggel nyilvánulnak meg az egyes autizmussal élők életében, az intelligencia pedig mérsékelheti súlyosságukat (ahogy ez a patológiáknál lenni szokott). Az autizmussal élőknek gyakran nehezebb az arcfelismerés, érzelemértelmezés, szemkontaktusfelvétel, sokszor fantáziátlanok, nem tudnak becsapni másokat, míg ők maguk könnyen becsaphatók (Bereczkei, 2003). Baron-Cohen és Bolton felvetette, hogy ezek a nehézségek talán az elmeteória hiányára vezethetők vissza, és azt találták, hogy míg a tipikus fejlődési utat mutató gyerekek 80%-a négyévesen már átmegy a Sally Ann teszten, addig a korukbeli autistáknál ez alig 20%-nak sikerül, pedig a kiválasztó információfeldolgozást igénylő plüsscica-átültetős feladatban jobb teljesítményt is mutatnak, mint nem-autista társaik (Baron-Cohen & Bolton, 2000, idézi Bereczkei, 2003). Ez azt jelenti, hogy képesek legátolni valóságról szóló, a jelenlegi helyzetnek megfelelő, igaz vélekedéseiket, de arra már képtele
nek, hogy ezeket a téves vélekedéseket másnak tulajdonítsák. A Down-szindrómás gyerekek azonban ugyanolyan jól teljesítenek a téves vélekedés tesztekben, mint egészséges társaik, annak ellenére, hogy nagy részük az átlagnál jóval alacsonyabb IQ-val rendelkezik. Ez arra utalhat, hogy a szociális képességek (pl: elmeteóriakapacitás) és az intelligencia függetlenek egymástól (Racsmány & Pléh, 2001, idézi Bereczkei, 2003).
Az eredmények függvényében csábító lehetett az autizmust pusztán az elmeteória modul meghibásodására visszavezetni, de ahogy a modularista szemlélet kezdett kikopni az ezredfordulóra – és helyét átvették a rugalmasabb agyat feltételező holisztikusabb szemléletek – úgy kezdtek el egyre nagyobb hangsúlyt kapni az autizmus olyan tünetei, amik nem voltak visszavezethetők az MÁ-tulajdonítás képességére. Az autisták például kitüntetett figyelmet szentelnek az alkotóelemeknek, és hajlamosabbak elveszni a részletekben, mint nem-autista társaik, akik egyfajta holisztikus szemlélettel születnek, és figyelmüket elsősorban az egészre, a gestaltra irányítják. Talán ennek köszönhető, hogy az autisták nagyságrendekkel jobban teljesítenek optikai illúziókkal kapcsolatos feladatokban, ahol egy részletet kell megtalálni a félrevezető ábrán belül. Ezt a gestalt-érzékelési nehézséget Happé „gyenge központi koherenciá”-nak nevezte (Happé, 2000, idézi Bereczkei, 2003), ami számos olyan tünet mögött állhat, amit régebben még az elmeteória hiányára volt szokás visszavezetni.
A legtöbb autista végül képes lesz ugyan megoldani a téves vélekedés teszteket, de csak 4-5 évvel idősebben, mint nem-autista társai. Elképzelhető, hogy egy 10 éves autista már talált valami más módot arra, hogy bejósolja Szandra viselkedését, és anélkül jut arra a következtetésre, hogy Szandra abban a dobozban fogja keresni a cukrát, ahol hagyta, hogy közben nem tulajdonít neki mentális állapotot. Az is lehet, hogy megtanulta, ilyen helyzetekben a múltbeli valóságra vonatkozó képzeteit kell előhívnia, mint a plüss-cicás feladatban, amiben már 4 éves korában is igen jól teljesített, vagyis Szandra belső világát nem, mint elmét, hanem mint egy múltról készült fényképet kezeli.
Be tudják csapni egymást az állatok? És minket? Okosabbak vagyunk, mint egy csimpánz? Vagy mint egy ősember? És egyáltalán… miit tudhatunk mások elmeteóriájáról? A Más fejével gondolkozni sorozat 3. része:
Kellerwessel Klaus
Felhasznált irodalom:
Bereczkei, T. (2003). Evolúciós pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest, 321-389.
Cole, M., & Cole, S. R. (2006). Fejlődéslélektan (II.). Osiris Kiadó, Budapest, 342-349
Dennett, D. C. (1998). Darwin veszélyes ideája. Typotex Kft.
Gergely, G., & Csibra, G. (1997). Teleological reasoning in infancy: The infant’s naive theory of rational action. A reply to Premack & Premack. Cognition, 63, 227-233
Gopnik, Alison: What do babies think? https://www.youtube.com/watch?v=cplaWsiu7Yg&ab_channel=TED
Hogrefe, G. J., Wimmer, H., & Perner, J. (1986). Ignorance versus false belief: A developmental lag in attribution of epistemic states. Child development, 567-582.
Kádár, A. (2013). Mesepszichológia – Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban. Budapest, Kulcslyuk Kiadó kft.
Premack, D., & Woodruff, G. (1978). Does the chimpanzee have a theory of mind?. Behavioral and brain sciences, 1(4), 515-526.
Repacholi, B. M., & Gopnik, A. (1997). Early reasoning about desires: evidence from 14-and 18-month-olds. Developmental psychology, 33(1), 12.
Smith, E. E., Nolen-Hoeksema, S., Fredrickson, B. L., & Loftus, G. R. (2005). Atkinson & Hilgard Pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.