Amire az autisták 10 évesen se lesznek képesek, azok a többedrendű intencionalitást magukban foglaló feladatok. Az egyes állatfajok tudatossága közötti különbségek megmagyarázására Daniel Denett amerikai filozófus kidolgozta a szándékosság (intencionalitás) szintjeinek modelljét. Az intencionalitás valamire vonatkozást jelent. Egyes szintű intencionalitással rendelkezik például egy szó, ami egy valóságos létezőre vonatkozik (pl: alma). A kettes szintű intencionalitás az olyan dologra vonatkozik, ami maga is vonatkozik valamire, például egy szavakról szóló szó (pl: főnév). Dennett modellje ezt az állatok szándéktulajdonítási képességeivel kapcsolatban vizsgálja, és a legalsó szintje a nullintencionalitás. Ez még nem feltételez semmiféle szándékosságot, csak egy puszta inger-válasz reakcióséma. Ilyen például, amikor néhány pillangó szárnyának a mintái hatalmas ragadozószemekké állnak össze, ami elriasztja a rá vadászó madarakat. Mondhatnánk, hogy a pillangó becsapja ezt a madarat, de mégse beszélhetünk szándékosságról, a pillangó nem tud róla, hogy éppen madarakat csap be, sőt, arról se, hogy vannak bármilyen minták a szárnyain.
Az elsőrendű intencionalitásra Denett a macska példáját hozza, aki addig nyafog az ajtó előtt, míg gazdája fel nem áll kényelmes kis foteljéből, hogy kinyissa szegény, kalandozni vágyó kedvencének az ajtót, mire a macska gyorsan elfoglalja gazdája addigi helyét a fotelben. Akárhogy tűnjön is az adott pillanatban, a macska, hasonlóan a lepkéhez, nincs tudatában annak, hogy becsapott volna bárkit is, bár a lepkével ellentétben, ő legalább azt tudja, hogy cselekvést hajtott végre. Egyszerűen csak összekapcsolt két eseményt, a karosszék kényelmét és azt, hogy a gazda kénytelen felállni belőle, ha ő ott nyávog az ajtó előtt, arról fogalma sincs, hogy ezzel szabotálta a gazda fotelben ülési szándékát, mivel még egyáltalán nem képes szándékot tulajdonítani neki.
A másodfokú intencionalitáshoz viszont már szükség van arra, hogy MÁ-kat tulajdonítsunk a körülöttünk levőknek, ehhez már elengedhetetlen az elmeteória. Ahogy a matematikában a másodfokú függvény a szorzás szorzásán, vagyis a hatványozáson alapul, úgy alapul a másodfokú szándékosság a szándékokra irányuló szándékokon, illetve más MÁ-kra irányuló MÁ-kon (tudom, hogy tudod; szeretem, hogy utálod; nem tudtam, hogy erre vágysz; stb). A téves vélekedés tesztek megoldásához erre van szükségünk, tudnunk kell (1.szint), hogy Szandra nem tudja (2.szint), hogy hol van a cukor. Hogy ez humánspecifikus vonás-e, az komoly viták tárgya, egyesek szerint legközelebbi rokonaink, a csimpánzok, képesek mások szándékainak manipulálásán át beteljesíteni saját szándékaikat. Erről leginkább anekdotikus bizonyítékok állnak rendelkezéseinkre: az egyik történet (Byrne, 1995, idézi Bereczkei, 2003) úgy kezdődik, hogy egy kiscsimpánz nézi, ahogy egy felnőtt nőstény gumókat ás ki a földből. A gumóásás hosszú, és fáradtságos munka, de megéri, mert a gumó maga tápláló és ízletes. A közelben senki. A kicsi ordítani kezd, mint akit nyúznak, mire a távolból felbukkan az anyja, a falka domináns nősténye, és az alárendelt gumóásó nőstényre veti magát, hogy megvédje tőle gyámoltalan gyermekét. A gyerek közben sietség nélkül elfogyasztja a kiásott gumókat.
Egyes értelmezők szerint a kiscsimpánz itt kihasználta az anyja utódvédő szándékát arra, hogy saját jóllakási szándékát beteljesítse, ehhez pedig egy téves vélekedést kellett elültetnie a fejében, vagyis gondolnia kellett arra (1.szint), hogy az anyja arra fog gondolni (2.szint), hogy őt megtámadták. Mások szerint nincs szükség ilyen bonyolult kognitív folyamatok feltételezésére az eset értelmezéséhez. Valószínű, hogy a kisgyerekek sokszor téblábolnak kéretlenül gumóásó felnőttek közelében, akik ilyenkor sokszor rájuk támadnak. Erre a gyerek természetesen sírva fakad, amit, ha az anyja meghall, a segítségére siet, és ez természetesen a gumók felszabadulásával jár. Lehet, hogy a csimpánz csak összekötötte ezeket az eseményeket, és arra a következtetésre jutott, hogy ha egy egyedüli alárendelt gumóásó nőstényt lát, akkor elég sírnia, és máris övék a gumók. Ebben az értelmezésben nincs tudatában annak, hogy becsapja az anyját, ahogy a macska sincs tudatában annak, hogy becsapja a gazdáját, egyszerűen csak azt teszi, ami a kényelmét szolgálja.
A harmadrendű intencionalitás viszont (eddigi tudásunk alapján) kizárólag az emberi faj sajátja. Szeretem (1.szint), amikor kiakadsz azon (2.szint), hogy mennyire utállak (3.szint). De még a negyedrendű is! Nem hívtál fel, pedig ma van a szülinapom, és én ezt mondtam is neked tegnap. Tudom (1.), hogy tudod (2.), hogy tudom (3.), hogy tudod (4.), hogy fel kellett volna ma hívnod. A legtöbb gyerek 6-7 éves korára már képes harmadrendű intencionalitást magában foglaló feladatok megoldására (Perner és Lang, 2000, idézi Bereczkei, 2003), és a felnőttek többsége még a negyedrendű intencionalitást magában foglalókat is gond nélkül megoldja (Kindermann és mtsai, 1998, idézi Bereczkei, 2003). Az ötödrendű intencionalitás környékén azonban (azt hittem, hogy azt szeretnéd, hogy végre mindannyian megértsük, hogy Anna azt akarta, hogy Szandra rosszul tudja, hogy melyik dobozban kell keresnie a cukorkát) még a felnőttek is kezdtek jóval több hibát véteni a feladatokban, annak ellenére, hogy az elmeteória alkalmazását nem igénylő, oksági feladatok megoldásában még a hattagú ok-okozati láncokat is könnyedén nyomon tudták követni, vagyis nem az események sorrendjének a felidézésével volt a gond (ha sok húst eszünk (1.), akkor rengeteg takarmánynövényt kell termesztenünk (2.), aminek az ültetése, gondozása, aratása, szállítása meglepően sok energiát igényel (3.), amit legnagyobbrészt fosszilis energiahordozók elégetésével termelünk meg (4.), ami üvegházhatású gázok kibocsátásával jár (5.), ami elősegíti a globális felmelegedést (6.), ami hosszútávon a sarki jégsapkák olvadásához vezet (7.), ami pedig a tengerszint növekedését (8.), és ez városok, sőt, szigetek elmosásával járhat (9.), ami meg egy hatalmas migrációs hullámnak jelentené a kezdetét (10.), tudnánk még folytatni, ugye? Pedig ez egy kétszer olyan hosszú ok-okozati lánc volt, mint az előző példa az előző zárójelben, és ott már négy intencionalitásszint után kezdtük elveszíteni a fonalat).
Az autisták nem képesek megoldani a harmad- és negyedrendű intencionalitást igénylő feladatokat, és a felnőttek többségének is meggyűlik a baja az ötödrendűekkel. Elmeteóriakapacitásunk tehát véges. De fejleszthető? A gyarapodási elmélet szerint, ha jó kedvünk van, az arra utal, hogy éppen fizikai (pl: sportolunk, táncolunk), intellektuális (pl: izgalmas filmet nézünk), vagy pszichológiai (pl: új barátot szerzünk) erőforrásokat halmozunk fel, tehát fejlődni jó érzés (Frederickson, 2002, idézi Smith, 2005). Vajon ugyanilyen jó érzéssel jár az intencionalitással kapcsolatos feladatok megoldása, vagyis elmeteória-kapacitásunk fejlesztése is? Bereczkei szerint elképzelhető, hogy például a jó krimik olvasása többek közt azért is olyan élvezetes, mert a történetek megértéséhez az olvasónak át kell mozgatnia a rendelkezésre álló, de a mindennapokban ki nem használt elmeteóriakapacitását (Bereczkei, 2003), hasonlóan ahhoz, ahogy egy reggeli torna során átmozgatja elgémberedett végtagjait. A regények megírásához eggyel több intencionalitásfokozat észben tartása szükséges, mint ami az elolvasásához kell, mivel az írónak folyamatosan nyomon kell követnie az olvasó mentális állapotát is (tudom, hogy az olvasó azt hiszi, hogy én azt szeretném, hogy végre mindannyian megértsük, hogy Anna azt akarta, hogy Szandra rosszul tudja, hogy melyik dobozban kell keresnie a cukorkát). Az átlagon felüli elmeteóriakapacitás tehát az írói tehetség egyik alulhangsúlyozott, mégis igen fontos komponense.
Mi tesz minket emberré? Az, ha meglátjuk a másikban is az embert? Nagy utat tettünk meg a csimpánzoktól az írókig, evolúciónk során ezerféle szelekciós nyomás formálta svájcibicska elménk minden egyes neuronját. Végül az elmeteória-modul is bekerült az agyi-kánonba, segített nekünk mások viselkedésének előrejelzésével kiigazodni gyorsan változó csoportjainkban, lehetővé tette, hogy minden eddiginél alattomosabban manipuláljuk a másikat, de azt is, hogy bebiztosítsuk magunkat a manipuláció ellen, segített a hatékonyabb tanító-tanítvány viszonyok kialakításában, amik minden eddiginél komplexebb fegyverek és szerszámok létrehozását tették lehetővé (Mithen, 2000, idézi Bereczkei, 2003) (könnyebb úgy magyarázni valamit, ha nyomon tudod követni, hogy a másik mit ért abból, amit magyarázol), de kulcsfontosságú volt az első vallások létrejöttében, hatékonyabbá tette a gyereknevelést, megkönnyítette a kollektív cselekedetek megszervezését, de mindenekelőtt nagy löketet adott az egyénnek a szaporodásban. Könnyebb meghódítani mások érzelmeit, ha tudod róla, hogy vannak érzelmei.
A gyerekek tényleg önzők? Mi kell ahhoz, hogy megtanuljuk, másnak is vannak érzései? Mit kezdünk azzal, ha valaki a brokkolit szereti? A Más fejével gondolkozni sorozat 1. része:
Lehetséges elmeteória nélkül élni? Bele tudja képzelni magát egy autista mások helyzetébe? Hogy lehet csalni a Sally-Ann teszten? A Más fejével gondolkozni sorozat 2. része:
Kellerwessel Klaus
Felhasznált irodalom:
Bereczkei, T. (2003). Evolúciós pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest, 321-389.
Cole, M., & Cole, S. R. (2006). Fejlődéslélektan (II.). Osiris Kiadó, Budapest, 342-349
Dennett, D. C. (1998). Darwin veszélyes ideája. Typotex Kft.
Gergely, G., & Csibra, G. (1997). Teleological reasoning in infancy: The infant’s naive theory of rational action. A reply to Premack & Premack. Cognition, 63, 227-233
Gopnik, Alison: What do babies think? https://www.youtube.com/watch?v=cplaWsiu7Yg&ab_channel=TED
Hogrefe, G. J., Wimmer, H., & Perner, J. (1986). Ignorance versus false belief: A developmental lag in attribution of epistemic states. Child development, 567-582.
Kádár, A. (2013). Mesepszichológia – Az érzelmi intelligencia fejlesztése gyermekkorban. Budapest, Kulcslyuk Kiadó kft.
Premack, D., & Woodruff, G. (1978). Does the chimpanzee have a theory of mind?. Behavioral and brain sciences, 1(4), 515-526.
Repacholi, B. M., & Gopnik, A. (1997). Early reasoning about desires: evidence from 14-and 18-month-olds. Developmental psychology, 33(1), 12.
Smith, E. E., Nolen-Hoeksema, S., Fredrickson, B. L., & Loftus, G. R. (2005). Atkinson & Hilgard Pszichológia. Osiris Kiadó, Budapest.