Annyi dologról írtak már előttem.
Több, mint százharmincmillió könyv jelent meg a világon. Legalábbis a 2010-es állás szerint, azóta még több. /-Google/
A személyiségpszichológiában külön kutatási hagyomány épült arra, hogy az számít kiindulópontnak, amit eddig leírtak az emberek személyiségéről. Abban úgyis benne van minden fontos és releváns jelenség, hiszen minden fontos és releváns jelenségről már készült valamilyen írásos dokumentáció. /-S. Nagy Zita tanárnő „Személyiségpszichológia 1.” kurzusa/
Minden irodalomkönyv-sorozatban szerepel legalább egyszer egy olyan feladat, ami a diákokat arra kéri, írjanak hasonlót, mint az éppen tanult-elemzett mű. /-saját tapasztalat/
Ezzel csak annyit akarok mondani, hogy baromi nehéz újat írni. Pláne, jót írni. Meg úgy egyáltalán, írni.
Mégis annyi dologról írhatnék.
Amikor szembe jött velem a hír, hogy új tagokat vesz fel a PersPeKtíva, rengeteg ötletem támadt, hogy pontosan mit és hogyan kellene megfogalmaznom. Tudjátok, van az a három másodpercnyi idő vizsga előtti este, amikor eszedbe jut, hogy másnap hogyan fogod tökéletesre megírni a válaszokat. Szinte látod magad előtt a tanárt, ahogyan elégedetten beírja a maximum pontszámot, aztán a Neptun-üzenetet az ötösről – már amikor egy percre kikapcsol az úristen, meg fogok bukni-mantra.
Velem ez pont ugyanígy történt most is. Elképzeltem, ahogy leülök a gépem elé, megnyitom a szövegszerkesztőt, és másfél óra alatt legépelem a négy-ötezer karaktert, hogy egy nagyon mély és tanulságos dolog legyen a végeredmény, amire évekkel később is azt mondhatom, hogy na, ez az.
Aztán aludtam egyet ezekre az ötletekre, és minden előző esti szavam butaságnak tűnt másnap. Idővel rájöttem, hogy nekem nem feltétlenül a szöveg témája, hanem az írás maga a legnagyobb kihívás: ahogyan másnap reggel sorra vettem a – hét órával korábban még teljesen használhatónak tűnő – gondolatokat, már nem tartottam őket elég őszintének és személyesnek. Úgy éreztem, nem tudok eleget mondani róluk, és ahogy megjelenne az írásom, onnantól kezdve napokig azon kattognék, mikor derül ki számotokra, hogy ehhez én amúgy nem is értek.
A kész szövegeimmel nagyrészt ilyen kapcsolatom van. Ezt persze nem csak én élem át – de erről később.
Annyi dologról írtam már.
Nagyjából hét éve írtam meg az első olyan dolgot, amit nemhogy mások, de most húsz éves fejjel én sem neveznék versnek. Akkoriban viszont meg voltam győződve a tizenkét egymás alá írt sor „versségéről” – mentségemre szóljon, hogy hetedikes voltam, remélem, sosem kell majd elolvasnotok. Mégis az volt az a pont, amikor kicsit komolyabban elkezdtem foglalkozni azzal, hogy írás, hogy vers, hogy irodalom. És teljesen magával rántott ez az egész. Szóval írtam. Írtam kitalált love storyt (nagyon is létező emberekkel), fiktív könyvfolytatást, alternatív filmbefejezést. Írtam elemzéseket – nem csak irodalomórára –, slam poetryt, és verseket is, amik szintén kicsit megkérdőjelezhető versértékűek voltak, de legalább megírtam őket.
És mégsem mutattam meg senkinek. Jó, ez kicsit túlzás, de akkor is, szerintem jóval tíz alatt van azok száma, akik személyesen, név szerint tudják rólam, hogy írok, és bármit is olvastak a fent felsoroltak közül. (Lehet, hogy ez soknak tűnik így leírva, de ha arra gondoltok, hogy csak a Facebookon durva átlaggal számolva több száz ember az ismerősünk, ez a tíz fő elég necces.)
Mert félek. És nem feltétlenül a visszajelzésektől. Hanem az a helyzet, hogy általában én nem találom elég jónak a saját szövegeimet ahhoz, hogy nyilvánosan megjelenjenek bárhol is. Ahogy már korábban utaltam rá, valójában ezzel a cikkel kapcsolatban is ugyanilyen félelmeim vannak.
És mennyien érzünk így!
Ebben a parában az a legmegnyugtatóbb, hogy nem egyedi jelenség. Rengetegen átélnek hasonlót a világon, köztük olyanok is, mint a jól ismert színész, Tom Hanks, a bestseller-szerző Neil Gaiman, vagy maga az egykori first lady, Michelle Obama. Szóval nyugi, srácok, teljesen rendben van, ha bárki bármilyen más tevékenységgel kapcsolatban magára ismert. Sőt, lehet, hogy néhányan már arról is hallottatok, hogy ez a jelenség nem a 21. század „találmánya”: 1978 óta hallgat az imposztor-szindróma névre. Bár nem tudom pontosan, mennyire célszerű mindent agyoncímkézni, mégiscsak előny, ha már van egy szavunk arra, mivel állunk szemben. Hiszen nevet adni valaminek segít abban, hogy elismerjük a létezését, és elismerni valaminek a létezését segít abban, hogy megküzdjünk vele.
Ha ezt most olvassátok, az azt jelenti, hogy egy picit sikerült előrelépnem ebben a folyamatban. Annak viszont még jobban örülök, ha ez a szöveg közületek bárkinek, akár egy fél mondat erejéig is hasznos volt. Mert minden mély és filozofikus elgondolás ellenére az írásnak – és az irodalomnak, sőt, tágabb értelemben minden alkotásnak – sokszor a legkézzelfoghatóbb eredménye nem maga az alkotás, hanem az, hogy a végén az olvasó úgy érzi: „de jó, hát mégsem csak én vagyok ilyen!”
Hangyás Eszter