emlékezetünk torzulásai, a folyton változó múlt, és a hamis emlékek problémája a tanúvallomásokban
Petőfi Sándor: Emlékezet…
Emlékezet!
Te összetört hajónk egy deszkaszála,
Mit a hullám s a szél viszálya
A tengerpartra vet… – –
(Szalkszentmárton, 1946)
A pszichológus Donald Thompsont betöréssel és brutális nemi erőszakkal vádolták meg, az áldozat magabiztos és részletes leírása alapján. Thompson alibije azonban megdönthetetlen volt, az erőszak időtartama alatt élő adásban közvetítették, ahogy kutatási szakterületéről, az emlékezeti torzulásokról készítenek vele interjút. Mint később kiderült, az áldozat is éppen ezt a műsort nézte, amikor betörtek hozzá hogy a saját lakásában megerőszakolják, és később a rendőrségen a támadó arca helyett a tévében szereplő Thompsoné ugrott be neki. David Schachter, emlékezetkutató az esetet a téves attribúció tipikus példájaként idézi, ami azon alapul, hogy a rosszul elraktározott, hiányos emlékeink hézagjait utólag próbáljuk meg számunkra ismerős és elképzelhetőnek tűnő elemekkel kitölteni. Ha minden jól megy, ezt a hézagkitöltést utólag észre se vesszük, hiszen pont az a célja, hogy kognitív kapacitásaink korlátozottsága ellenére is egy folytonos, zökkenőmentes világban tudjuk magunkat elképzelni. Ha azonban hiányoznak a megfelelő támpontok, ez az automatikus hézagkitöltő folyamat félreviheti az egész visszaemlékezést, és az egyes emlékképek rossz kontextusban kerülhetnek előhívásra, például Thompson arca a megerőszakolás kontextusában (Schachter, 2001).
(Forrás: Pinterest)
A téves tulajdonítás jelensége csak egy a tucatnyi felfedezett (és ki tudja hány felfedezetlen!) torzító hatás közül, amik ellentmondanak kultúránk egyik legalapvetőbb emlékezet-hasonlatának, a videókamera-hasonlatnak. A hasonlat feltételezésével szemben emlékeink nem a velünk megesett valóság pontos, visszakereshető másolatai, mint egy videókamera felvételei, hanem képlékeny, entropikus valamik, mint egy ezrek által folyamatosan szerkesztett wikipédia-oldal (Loftus, 2013), egy olvashatatlan jegyzetekkel teletűzdelt mappa (Atkinson, 1995), vagy néhány elmosódó lábnyom a tengerparti homokban (Zimbardo, 2003).
Mindezek ellenére te biztos nem keverted volna össze Thompson arcát a támadóéval. Biztos? Kérlek gondolj az első bekezdésre, de ne olvasd vissza! Szerepelt a bekezdésben az a szó, hogy „támadó”? És az, hogy „nő”? És az, hogy „tulajdonítás”? Alig egy perce olvastad el, mégis bizonytalan vagy válaszaiban? Nem kell szégyenkezni, az emberek többsége közvetlenül egy hosszabb mondat elhangzása után sem képes helyesen válaszolni a mondatra vonatkozó hasonló kérdésekre (Sachs, 1967). A helyes válasz pedig jelen esetben az, hogy a „támadó” szó szerepelt, míg a másik kettő nem.
Hogy lehet az, hogy sokan mégis egészen tisztán emlékeznek a „nő” és a „tulajdonítás” szavakra is? A magyarázat az emlékképzés formájában rejlik. A velünk történt valóságot elsősorban nem látvány, hang, vagy más érzékszervi jelek formájában tároljuk (ahogy azt egy videókamera tenné), hanem jelentés alapú kódokba szervezve. Ezeket a kódokat igen erőteljesen befolyásolják az eseményekkel szembeni elvárásaink, kulturális sémáink, amik sokszor a valóságnak igen leegyszerűsítő, sztereotip képét nyújtják csak (pl.: egy nemi erőszak elkövetője férfi, áldozata nő). Amikor az emlékezés folyamán a sémák egyik tagját (pl.: áldozat) felidézzük, vagyis aktiváljuk, akkor ez az aktiváció továbbterjed a séma többi tagjára is (pl.: nő, szenvedés, sikoltás), és utólag már nem vagyunk képesek elkülöníteni, hogy a séma melyik tagját aktiváltuk először, és melyiket később (terjedő aktivációs elmélet [McElree, 1989, idézi: Atkinson, 1995 305. o] ). Ezért lehet az, hogyha egy vizsgálat résztvevőivel gondosan megszerkesztett műtétleírásokat olvastatunk, majd utólag kikérdezzük őket a szövegben szereplő szavakról, ráismernek olyan szavakra is (pl.: orvos, szike, beteg, stb…) amik nem is szerepeltek a szövegben (Lachman, 1979). Ez a sémaalapú hézagkitöltés persze nemcsak a jelentéktelen mondattani félreemlékezéseknél érhető tetten, hanem komoly értelmezésbeli különbségeket is okozhat. Egy kísérlet résztvevői egy kitalált francia trónörökösről szóló történetrészletből azt szűrték le, hogy a trónörökös meg akarja mérgezni az apját, hogy végre trónra léphessen, és sokan utólag úgy is emlékeztek, mintha ez konkrétan szerepelt is volna a történetben, miközben az ott leírtak más, visszafogottabb értelmezést is lehetővé tettek (Atkinson, 1995). Ez is mutatja, milyen nehéz elkülöníteni a valóságot a véleményünktől. (Seifert, 1985)
A „tulajdonítás” szóra való vissza-nem-emlékezést a hézagkitöltésen kívül még egy másik hatás is megnehezítette, mégpedig az interferencia. A szó az első bekezdésben ugyan nem szerepelt, de a másodikban már igen, és a második bekezdésre való öntudatlan visszaemlékezés megzavarhatta az elsőre való visszaemlékezést. Tudtuk, hogy olvastuk ezt a szót, de azt már nem, hogy hol. Ugyanúgy, az első bekezdés áldozata is pontosan emlékezett arra, hogy látta Thompson arcát, de arra már nem, hogy hol. Amikor megpróbálta visszaidézni elkövetője arcát, Thompson arcának a képe interferált a valódi tettes arcával, a helyébe tolakodott. Ugyanez a folyamat játszódik le, amikor 2021 januárjában az új év helyett a régit írjuk le véletlenül (Zimbardo, 2003). A dátum leírásánál előhívjuk emlékezetünkből az ’idei év’ címkéhez köthető évszámot, ahol még mindig jelen van a 2020, ugyanúgy, ahogy a ’támadás pillanatában látott férfiarcok’ címkénél is ott szerepelt Thompson arca, és amint agyunk a megfelelő címkéhez tartozó emlékképek után kutatva rátalált ezekre a könnyen hozzáférhető emlékekre, abba is hagyja rögtön a keresést.
Persze miután leírjuk a tavalyi évszámot idei dátumként, általában észbe kapunk, mert kultúránk az egész újév-ünneplési hagyománycsomaggal felhívja figyelmünket az évszám megváltozására, azonban a Thompson-ügynél semmi sem biztosította, hogy szegény áldozat az elkövető arcára figyeljen a támadás pillanatában. Ha az erőszak után tartottak volna egy ’Emlékezz helyesen a támadód arcára!’-ünnepséget, valószínűleg az áldozat is pontosabban emlékezett volna. Az erős érzelmi állapot nem garantálja a visszaemlékezés pontosságát, sőt! A fegyveres támadások áldozatai és szemtanúi például gyakran meglepően pontos leírást tudnak adni a támadó fegyveréről, míg a külseje emlékezetükben homályos marad (Loftus, Loftus és Messo 1987). Úgy tűnik, hogy érzelmileg telített pillanatokban a figyelem élessé, de uralhatatlanná válik. Főleg a negatív érzelmekre (pl: félelem, düh, undor) jellemző egyfajta beszűkült észlelés, például a támadó fegyverére, vagy a nemi erőszak közben a háttérben folyó tévéadásra (Dingfelder, 2005). Ez a figyelmi beszűkülés aztán nagy eséllyel vezet hiányos kódoláshoz, ami növeli a már említett sémaalapú hézagkitöltő folyamatok valószínűségét, amitől az egyéb, hasonló kontextusból származó emlékképek interferenciaveszélye is megnő. Vagyis a heves érzelmi pillanatokból származó emléket érdemes fenntartásokkal kezelni (Sporer, 1995: idézi Atkinson, 326.o).
Nemcsak az intenzív érzelmekkel járó pillanatokra lehet nehéz később visszaemlékezni, hanem olyan érdektelen eseményekre is, amik fölött figyelmünk először elsiklik (tényleg 1946-ban írta Petőfi az esszém elején idézett versét?). Vagyis az emlékezet pontossága szempontjából az se jó, ha túl sok aruzállal jár egy esemény, de az se, ha túl kevéssel. Természetesen egyéb tényezők is befolyásolhatják az ember figyelmét, mint az esemény rövid időtartama, rossz látási viszonyok, vagy egyéb figyelemelterelő ingerek (Wells, Ferguson és Lindsay, 1985, idézi: Atkinson, 326.o).
Emlékeink az eseményre való kellő odafigyelés és hézagmentes kódolás mellett sincsenek feltétlenül védve az esetleges torzító hatásoktól. Az utólagos sugalmazás, szuggesztív rákérdezés például szintén képes roncsolni az egyes emlékek pontosságát. Loftus és Palmer híres kísérletében szimulált autóbalesetek felvételeit vetítették le a kísérletben résztvevőknek. A vetítés után egy héttel azt kérdezték résztvevők egyik csoportjától, láttak-e üvegszilánkokat, amikor az autók egymáshoz koccantak, míg a másik csoportjától azt, hogy láttak-e üvegszilánkokat, amikor az autók egymáshoz csapódtak. A koccanós csoportból aztán kevesebb, mint feleannyian válaszoltak igennel (14%), mint a csapódós csoportból (32%). Egyébként nem voltak üvegszilánkok (Loftus, 1974).
(Forrás: fiski.net)
A szuggesztió nem csak ilyen veszélytelen, szimulált esetekről szóló emlékeinket befolyásolhatja, hanem az identitásunk alapjait képző élményeinkét is. Egyes embereknél teljesen kitalált emlékek elültetése is lehetséges. Loftusnak és csapatának (Loftus, 1999) objektívnak tűnő bizonyítékok felvonultatásával sikerült elhitetnie a vizsgálatban résztvevők negyedével, hogy kiskorukban elvesztek egy áruházban. A kísérlet nagy port kavart, kritikákat szült, mire a kutatók hozzáláttak határaik feszegetéséhez: mi mindent lehet elhitetni még az emberekkel? Loftus egyik előadásában (Loftus, 2013) felsorolja, hogyan sikerült különböző kutatócsoportoknak elültetniük olyan emlékeket alanyaik fejében, mint „egyszer majdnem megfulladtam egy strandon”, „egyszer megtámadott egy veszett állat”, „egyszer láttam, ahogy valakit megszáll egy démon”, vagy „egyszer találkoztam Tapsi Hapsival Disneylandban” (ami lehetetlen, mert Tapsi Hapsi nem Disney-figura [Loftus, 2003a, idézi: Zimbardo, 101 o.]). Hymannak és csapatának (1995) arról sikerült „meglehetősen tiszta emlék[et]” előidézniük alanyaik 25%-ában, hogy gyerekkorukban egy esküvőn ráborították a menyasszony szüleire a puncsostálat.
Akik a vizsgálatvezető szuggesztiójára elkezdenek emlékezni az adott eseményekre, több olyan szenzoros érzetet és okokozati összefüggést kezdenek el felidézni, amikről senki nem beszélt nekik (pl: „Az esküvő valamilyen kertben volt, és összevissza szaladgáltunk az asztalok között […] Jól megszidtak bennünket.”), vagyis miután az emlék magját már befogadták, elkezdik maguktól kitölteni a hézagokat. Ráadásul ezek az álemlékek nem izolálva jelennek meg az emlékek között, hanem kölcsönhatásba lépnek a többi emlékkel, még a viselkedést is befolyásolják. Akikkel például sikerült elhitetni, hogy egyszer megbetegedtek a főtt tojástól, kevésbé szívesen választották a főtt tojást egy szabadtéri piknik során (Loftus, 2003).
Az ilyen kísérletek folyamán általában az alanyok negyedét-harmadát sikerül rávenni arra, hogy valóban visszaemlékezzenek ezekre a meg nem történt eseményekre (viszont akár a felét is, ha rendelkezésre áll valami megdönthetetlennek hitt bizonyíték, például manipulált fotó [Wade és mtsai, 2002, idézi: Zimbardo, 101.o]). A kutatók találtak olyan személyiségvonásokat, amik együtt jártak a téves emlékekre való fogékonysággal, ilyen például a Disszociatív Élmény Skála (mennyire hajlamos valaki elszakadni a saját élményeitől), illetve a hipnábilitást is mérő Kreatív Képzeleti Skála (mennyire eleven a vizuális képzeleted) pontszámaival mutatott korreláció (Hyman, 1995). Ez a fajta téves emlékezeti fogékonyság azonban nem feltétlenül azonos az első oldalakon megemlített emlékezeti torzulásokkal szembeni sérülékenységgel (pl. interferencia, téves tulajdonítás, stb).
Egyes téves emlékek megdöbbentően kidolgozottak lehetnek, és központi helyet foglalhatnak el az egyén énnarratívájában. Ilyen Piaget híres gyerekkori története is, amire egész élete folyamán élénken, részletekbe menően emlékezett. Kétéves korában egy párizsi sétán egy idegen el akarta rabolni, de a dadája hősiesen közé és az idegen közé ugrott, akit az idegen összekarmolt, és még hetekig lehetett látni arcán a sebhelyeket. Aztán Piaget tizenöt éves korában a család kapott egy levelet a már régóta nem ott dolgozó dadától, hogy be fog lépni az Üdvhadseregbe, és ezért meg szeretné tisztítani a lelkiismeretét. Az egész baba-rablós történetet csak kitalálta, hogy jobb színben tüntethesse fel magát Piaget szülei előtt, az arcát is saját maga karmolta össze. Az órát pedig, amit a hősiességéért kapott a szülőktől, a levéllel együtt visszaküldte. Piaget, furcsa módon, még azután is valósághűen vissza tudta idézni az emléke minden mozzanatát, miután már tudomást szerzett hamisságáról. (Zimbardo, 2003; Atkinson, 1995).
El ne felejtsd megnézni a cikksorozat második részét:
Kellerwessel Klaus
Felhasznált irodalom
Atkinson, R. L., Atkinson, R. C., Smith, E. E., Bem, D. J., & Nolen-Hoeksema, S. (1995). Pszichológia. Osiris-Századvég.
Dingfelder, S. F. (2005). Feelings’ sway over memory. Monitor on Psychology, 26(8).
Hyman Jr, I. E., Husband, T. H., & Billings, F. J. (1995). False memories of childhood experiences. Applied cognitive psychology, 9(3), 181-197.
Kahneman, D. (2019). Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó Zrt.
Kassin, S. M., & Neumann, K. (1997). On the power of confession evidence: An experimental test of the fundamental difference hypothesis. Law and human Behavior, 21(5), 469-484.
Lachman, J. L., Lachman, R., & Thronesbery, C. (1979). Metamemory through the adult life span. Developmental Psychology, 15(5), 543.
Loftus, E. F., & Palmer, J. C. (1974). Reconstruction of automobile destruction: An example of the interaction between language and memory. Journal of verbal learning and verbal behavior, 13(5), 585-589.
Loftus, E. F. (1979). The malleability of human memory: Information introduced after we view an incident can transform memory. American Scientist, 67(3), 312-320.
Loftus, E. F. (1999). Lost in the mall: Misrepresentations and misunderstandings. Ethics & Behavior, 9(1), 51-60.
Loftus, E. F. (2003). Make-believe memories. American Psychologist, 58(11), 867.
Loftus, E. F. (2013) (4) How reliable is your memory? | Elizabeth Loftus – YouTube
Loftus, G. R., & Messo, J. (1987). Some facts about” weapon focus.”. Law and Human Behavior, 11(1), 55-62.
Molnár, Á. (2018) osszefogl_velemeny_iteleti_bizonyossag.pdf (kuria-birosag.hu)
Ofshe, R. J. (1992). Inadvertent hypnosis during interrogation: False confession due to dissociative state; mis-identified multiple personality and the satanic cult hypothesis. International Journal of Clinical and experimental hypnosis, 40(3), 125-156.
Sachs, J. S. (1967). Recognition memory for syntactic and semantic aspects of connected discourse. Perception & Psychophysics, 2(9), 437-442.
Schachter, D. L. (2001). Seven Sins of Memory: Insights from Psychology and Cognitive Neuroscience.
Seifert, C. M., Robertson, S. P., & Black, J. B. (1985). Types of inferences generated during reading. Journal of Memory and Language, 24(4), 405-422.
Sporer, S. L., Penrod, S., Read, D., & Cutler, B. (1995). Choosing, confidence, and accuracy: a meta-analysis of the confidence-accuracy relation in eyewitness identification studies. Psychological Bulletin, 118(3), 315.
Wade, К. A. Garry. M., Read, JD, & Lindsay, S.(2002). A picture is worth a thousand lies: Using false photographs to create false childhood memories. Psychonomic Bulletin & Review, 9, 603
Wells, G. L., & Lindsay, R. C. (1985). Methodological notes on the accuracy–confidence relation in eyewitness identifications. Journal of Applied Psychology, 70(2), 413.
Zimbardo, P. G., Johnson, R. L., McCann, V., & Carter, C. (2003). Psychology: core concepts. Boston: Allyn and Bacon.