emlékezetünk torzulásai, a folyton változó múlt, és a hamis emlékek problémája a tanúvallomásokban
Ha egy igazán emlékezetes cikkre vágysz, kattints a linkre az első részért:
A téves emlékekről szerzett egyre bővülő ismereteink komoly problémát jelentenek az igazságszolgáltatás számára. Kiderült például, hogy bizonyos kihallgatási módszerek képesek elhitetni a vádlottal, hogy ő követte el a bűnt, még akkor is, ha objektíven bizonyítható, hogy ártatlan. Ilyen kihallgatási módszer például a megdönthetetlennek hitt bizonyítékokra hivatkozás (pl: ujjlenyomat, harapásnyom, fotó), vagy annak feltételezése, hogy a vádlott a bűn elkövetésének idején részeg volt, bedrogozták, hipnotizálták, vagy esetleg a kora miatt nem emlékszik már arra, amit tett. Az is segíthet, ha sikerül elhitetni vele, hogy az emberek mélyen magukba szokták fojtani az övéhez hasonlóan súlyos bűnöket, és csak külön erőfeszítéssel lehet utat találni a megfelelő emlékekhez, vagy elmagyarázzuk neki, hogy igazából disszociatív személyiségzavarban szenved és egy olyan személyisége követte el a bűnt, akiről nem is tudott (Kassin, 1997; Ofshe, 1992, idézi: Atkinson, 1995, 328 o.).
Ezek az utóbbi módszerek talán abszurdnak tűnhetnek, de ha számolunk az emlékezet fentebb már ismertetett sérülékenységével, már nem is tűnik olyan elképzelhetetlennek, hogy a vádlott emlékezetében már alapból meglevő természetes hézagokat önkéntelenül is a sugalmazásokból származó sémák alapján kezdje el kitölteni, főleg ha már talált egy racionálisnak tűnő magyarázatot arra a kérdésre, hogy magától eddig miért nem emlékezett a saját bűnére, legyen az módosult tudatállapot, elfojtás, vagy akár egy külön személyiség. Ezek a téves vallomások nemcsak laboratóriumi körülmények között előidézett, spekulatív lehetőségek, hanem komoly jogi tényezők, valós történetekkel. Paul Ingram rendőrtisztet például két lánya azzal vádolta, hogy kiskorukban rendszeresen sátánista rituálékat rendezett, ahol megerőszakolta őket. Ingram kezdetben mindent tagadott, de ahogy teltek az évek, kihallgatást kihallgatás követett, és lányai egyre részletesebb vádakkal álltak elő, a megtört Paul hirtelen elkezdett emlékezni ezekre a rituálékra. Beismerte bűnét, és egyre súlyosbakkal, színesebbekkel tetézte. A bírósági ügy kapcsán a vád bevonta Richard Ofshe szociológust, a szekták és rituálék szakértőjét, hogy elemezze ezeket a szertartásokat. Ofshe arra a következtetésre jutott, hogy az Ingram által előadott történetek következetlenek és ellentmondásosak. Ilyen történeteket csak az mesélne sátánista rituálékról, aki még sohasem vett részt egyen sem. Ofshe szerint Ingram történeteinek alapját a lányok és a rendőrtisztek egymásnak ellentmondó sugalmazásai képezhették, és hogy hipotézisét tesztelje, azzal vádolta meg Ingramet, hogy rendszeresen közösülésre kényszerítette egymással saját fiát és egyik lányát. Ezt a vádat mind a lányok, mind a fiú tagadták, de Ingram elkezdett rá egyre tisztábban emlékezni, és a végén még akkor is ezt hajtogatta a különböző sajtóorgánumoknak, amikor már mind a gyerekei, mind a rendőrtisztek, de még maga Ofshe is megpróbálta lebeszélni róla (Ofshe, 1992).
(Forrás: brown.edu)
Természetesen nemcsak a vádlottak hamis emlékei jelentenek problémát, de a szemtanúké, áldozatoké is, és ez az angolszász országok esküdtszék-alapú igazságszolgáltatására fokozottan igaz. Ha például egy kezdetben megbízhatónak tűnő szemtanúról utólag kiderül, hogy mégse az (rossz látási viszonyok, logikai bakugrások, stb…), attól még hajlamosak maradunk vallomásának tartalmát inkább elfogadni. Egyes kísérletekben az esküdtek szerepét eljátszó résztvevők nagyobb valószínűséggel ítéltek el valakit akkor, ha egy szemtanú is szólt ellene, mint szemtanú nélkül, még akkor is, ha erről a szemtanúról közben kiderült, hogy megbízhatatlan (Loftus, 1979). Elképzelhető, hogy azért, mert a megbízhatónak tűnő szemtanú segítségével automatikusan kitöltöttük az eseményről alkotott modellünk addigi hézagjait, és a cáfoló bizonyítékok ellenére is ez a hézagok nélküli modell fog számunkra a legmeggyőzőbbnek tűnni.
1986-ban megerőszakolták Jennifer Thompson diáklányt. Jennifer azt állította, hogy magabiztosan emlékszik a tettes arcára, úgyhogy vallomása alapján életfogytiglanra ítélték az ártatlanságát bizonygató Ronald Cottont. Cotton börtönbe került, ahol rabtársa, Bobby Poole azzal villogott cellatársai előtt, hogy Cotton helyette ül a diáklány megerőszakolásáért. A rendőrök ezért (miután Cotton már pár éve börtönben ült) megkérdezték Jennifert, hogy biztos-e benne, hogy Cotton volt a tettes (a képen jobbra), és nem Poole (a képen balra). Jennifer rendíthetetlen volt, azt állította, soha életében nem látta Poole-t, Cottonra viszont élénken emlékezett. 1997-ben azonban a frissen indult Ártatlanságprogram kutatói DNS összehasonlítással igazolták, hogy az elkövető mégiscsak Poole volt. Cottont, 11 év börtön után, sűrű bocsánatkérések közepette, kiengedték. Jennifer Thompson a hírre összeomlott. Nem bírta elviselni, hogy egy ártatlan ember miatta ült egy évtizedig, és azóta az Ártatlanságprogram egyik aktivistájaként működik. (Atkinson, 1995)
Sajnos nem minden történet ér ilyen ’boldog’ véget. Steve Titus épp friss jegyesével utazott haza egy romantikus vacsoráról, amikor útközben letartóztatták egy stopposlány megerőszakolásáért. A lány egy pár órával korábban Titus fényképét választotta ki a rendőrségen az elétett gyanúsítottak közül, és azt mondta: „Ez van a legközelebb”. Később, a bíróságon már teljes vállszélességgel kiállt döntése mellett, és azt állította, hogy kezdettől fogva biztos volt Titus bűnösségében. Titust börtönbe zárták, hiába bizonygatta, hogy ártatlan. Egy újságíró lehetőséget látott a történetben, és addig-addig ügyeskedett, amíg meg nem találta a valódi elkövetőt, aki ráadásul be is ismerte a tettét. Titust rögtön ki is engedték a börtönből, de eddigre már a munkájából kirúgták és a jegyese is elhagyta őt, így hát beperelte a rendőrséget. Az évekig elhúzódó jogi procedúra egyik döntő perének reggelén Titus szívrohamot kapott, és alig 35 évesen meghalt. (Loftus, 2013)
(Forrás: The Seattle Times, Local News)
Sajnos se Cotton, se Titus, de még Ingram esete sem tűnik annyira elszigeteltnek. Az USA-beli Ártatlanságprogram (Innocence Project) 1992-es megalapulása óta több, mint 300 tévesen elítélt (többségében kisebbségi) rab igazát bizonyította be, legtöbbször DNS-vizsgálatok alapján. A tévesen elítélt rabok több, mint 70%-át szemtanúk téves vallomásai alapján ítélték el. Arról, hogy igazából hány rab lehet hasonló módon elítélve, vagy került akár ártatlanul kivégzésre, nincsenek adatok. Bár Magyarországon a rendszerváltás óta nincs halálbüntetés, de szemtanúk hamis emlékezetén alapuló téves elítélések bizonyára vannak, csak nálunk a probléma még kevésbé szerepel a köztudatban, mint az USA-ban (Molnár, 2018: 25.-28o).
A videókamera metaforája félrevezető, káros, sőt néha ténylegesen halálos metafora. Sosem szabad egyenértékűnek tekintenünk egy tanúvallomást egy videófelvétellel. Bármennyire biztos legyen is emlékeiben a tanú, a magabiztosság és emlékezetei pontosság között nem áll fent korreláció (Zimbardo, 2003). A videókamera metaforája figyelmen kívül hagyja emlékezetünk konstruktív jellegét (Atkinson, 1995), visszaemlékezéskor nem egyszerűen előhívjuk ugyanazt és ugyanazt a fényképet, hanem megfestünk egy újabb és újabb festményt, és akárhányszor emlékezzünk is vissza ugyanarra az eseményre, mindig csak egy újabb jelenhez igazítjuk ugyanazt a múltat. Ahogy nem léphet az ember kétszer ugyanabba a folyóba, nem is emlékezhet vissza kétszer ugyanarra az első csókra, ballagásra, munkanapra. Múltunk velünk változik, de ez nem is baj, mert megkapjuk tőle, amire éppen szükségünk van, inspirációt, biztatást, nyugalmat, vagy egy kínos gyerekkori emléket, amin még évekig rágódhatunk, hogy addig se unatkozzunk. Baj csak akkor van, ha pontosságra van szükségünk, megingathatatlan alapokra, mert emlékeink ezt nem adhatnak. Az igazságszolgáltatásnak mindenképpen figyelembe kellene vennie mindezt, hogy talán így elkerülhessünk párszáz szükségtelen tragédiát, amikből kis ízelítőt kaphattunk az imént.
Egyébként… szerepelt cikkekben a „memória” szó?
Kellerwessel Klaus
Felhasznált irodalom
Atkinson, R. L., Atkinson, R. C., Smith, E. E., Bem, D. J., & Nolen-Hoeksema, S. (1995). Pszichológia. Osiris-Századvég.
Dingfelder, S. F. (2005). Feelings’ sway over memory. Monitor on Psychology, 26(8).
Hyman Jr, I. E., Husband, T. H., & Billings, F. J. (1995). False memories of childhood experiences. Applied cognitive psychology, 9(3), 181-197.
Kahneman, D. (2019). Gyors és lassú gondolkodás. HVG Kiadó Zrt.
Kassin, S. M., & Neumann, K. (1997). On the power of confession evidence: An experimental test of the fundamental difference hypothesis. Law and human Behavior, 21(5), 469-484.
Lachman, J. L., Lachman, R., & Thronesbery, C. (1979). Metamemory through the adult life span. Developmental Psychology, 15(5), 543.
Loftus, E. F., & Palmer, J. C. (1974). Reconstruction of automobile destruction: An example of the interaction between language and memory. Journal of verbal learning and verbal behavior, 13(5), 585-589.
Loftus, E. F. (1979). The malleability of human memory: Information introduced after we view an incident can transform memory. American Scientist, 67(3), 312-320.
Loftus, E. F. (1999). Lost in the mall: Misrepresentations and misunderstandings. Ethics & Behavior, 9(1), 51-60.
Loftus, E. F. (2003). Make-believe memories. American Psychologist, 58(11), 867.
Loftus, E. F. (2013) (4) How reliable is your memory? | Elizabeth Loftus – YouTube
Loftus, G. R., & Messo, J. (1987). Some facts about” weapon focus.”. Law and Human Behavior, 11(1), 55-62.
Molnár, Á. (2018) osszefogl_velemeny_iteleti_bizonyossag.pdf (kuria-birosag.hu)
Ofshe, R. J. (1992). Inadvertent hypnosis during interrogation: False confession due to dissociative state; mis-identified multiple personality and the satanic cult hypothesis. International Journal of Clinical and experimental hypnosis, 40(3), 125-156.
Sachs, J. S. (1967). Recognition memory for syntactic and semantic aspects of connected discourse. Perception & Psychophysics, 2(9), 437-442.
Schachter, D. L. (2001). Seven Sins of Memory: Insights from Psychology and Cognitive Neuroscience.
Seifert, C. M., Robertson, S. P., & Black, J. B. (1985). Types of inferences generated during reading. Journal of Memory and Language, 24(4), 405-422.
Sporer, S. L., Penrod, S., Read, D., & Cutler, B. (1995). Choosing, confidence, and accuracy: a meta-analysis of the confidence-accuracy relation in eyewitness identification studies. Psychological Bulletin, 118(3), 315.
Wade, К. A. Garry. M., Read, JD, & Lindsay, S.(2002). A picture is worth a thousand lies: Using false photographs to create false childhood memories. Psychonomic Bulletin & Review, 9, 603
Wells, G. L., & Lindsay, R. C. (1985). Methodological notes on the accuracy–confidence relation in eyewitness identifications. Journal of Applied Psychology, 70(2), 413.
Zimbardo, P. G., Johnson, R. L., McCann, V., & Carter, C. (2003). Psychology: core concepts. Boston: Allyn and Bacon.