Emlékszel arra, hogy mennyire felemelő érzés volt először meghallani a dalt, ami azóta is nagy kedvenced? Hogy mennyire megérintett az a bizonyos vers, amit a középiskolai irodalomórán vettetek? Esetleg arra, hogy mennyire meglepődtél a barátod tehetségén, mikor unalmában a margóra firkált egy Picasso szintű avantgárd csodát? És amikor szembejött veled a szimbólum, amibe annyira beleszerettél, hogy legszívesebben rögvest magadra tetováltattad volna?
Amint elkészül egy alkotás, élet költözik bele. Ontja magából a talányokat, titokzatos tudással gazdagítja azokat, akik szívében helyet talál magának. Ennél is varázslatosabb, hogy nem meséli el kétszer ugyanazt a történetet. Lehetővé teszi, hogy minden ember saját énjének egyvelege szerint értelmezhesse az ingert – akkor is, ha azt az alkotó eredetileg egyfajta jelentéssel ruházta fel csupán.
Befogadókként kedvünk szerint olvashatjuk a jeleket, csakis a képzeletünk szabja meg az értelmezés határait. Mit gondolhatott mindeközben a művész? Milyen életesemény ihlette a zeneszerzőt, hogy megírja azt a dalt? Biztosan azt gondolta a költő, ami a tankönyvi elemzésben szerepel? Mivel ébresztjük fel a bennünk rejlő Picassót? Milyen érzés a tetováló számára élő vászonra festeni?
Utóbbi kérdés megválaszolásában segít a Wonderland Tattoo tetoválószalon fiatal művésze, Balsay Réka (instagram: @rekartatt), aki az interjú keretein belül betekintést nyújtott a művészettel való kapcsolatába, valamint az élményekbe, amiket eddigi karrierje során megtapasztalt.
Hogyan vált egyértelművé számodra, hogy ezzel szeretnél foglalkozni?
Réka: Kiskoromban sokszor néztük apával a Miami Ink-et, meg a többi hasonló tetoválós sorozatot. Amíg őt megbotránkoztatták, addig én teljesen beleszerettem ebbe az egészbe. Már akkor nagyon érdekelt, de még nem voltam elég magabiztos ahhoz, hogy ténylegesen belekezdjek, hiszen mások bőrére rajzolni nem kis felelősség. Tizenhat évesen lett meg az első tetováló szettem, azzal kezdtem el magamon, barátokon, disznóbőrön gyakorolni. Megismertem nevesebb tetoválókat, akik segítettek összerakni a portfóliómat, amivel egy ideig a hónom alatt, a várost járva kerestem a szalont, ahova végre felvesznek.
Most, hogy a munkahely megvan, nyugodtabban tudsz alkotni. Miből merítesz ihletet a tetoválásaidhoz? Mik hatnak leginkább a munkáidra?
Réka: Sok inspirációt merítek a természetből, ez az egyik kedvenc témám. Bizonyos állatok gyakran visszaköszönnek a tervekről, valamiért nagyon szeretek békákat és csigákat rajzolni. Amiből szintén sokat beleteszek, az a hangulatom, talán ez az, ami leginkább megbélyegzi a rajzaimat. Emellett az sem mindegy, milyen környezetben van az ember tervezés alatt. A varrás nyilván a szalonban zajlik, a rajzolás viszont sokkal egyszerűbb otthon, ahol nincsenek zavaró tényezők, ahol egyedül lehetek és belemerülhetek az ötletelésbe. Ilyenkor születnek a legszuperebb minták.
Jöttek hozzád olyan felkéréssel, aminek kivitelezését különös kihívásnak tartottad?
Réka: Nemrég megkerestek egy tervvel, amihez olyan technikákat kellett alkalmaznom, amik nem tartoznak a fő profilomba. Ennek ellenére örültem, hogy próbára tehettem magam. Viszont ha olyan érzésem van valamivel kapcsolatban, hogy képtelen lennék rendesen megcsinálni, természetesen nem vállalom el, ennyire nem szoktam kilépni a komfortzónámból. Szintén nemet mondok olyan ötletekre, amikben nagyon nem látom magamat, ezeket valószínűleg nem is tudnám kellő színvonalon kivitelezni. Sokszor látni más tetoválóknál, hogy mindenféle stílusba belekezdenek (minimalista, old-school, new-school, stb.), de meglátásom szerint jobb egy, maximum kettő stílust felvenni, ezekkel dolgozni. Bár biztosan sokan szembeszállnának velem ennek kapcsán, szerintem az lenne a cél, hogy fel lehessen ismerni egy tetoválásról, hogy kinek a munkája. Hozzáteszem, ez rettenetesen nehéz, mert nem lehet kizárólag olyan mintákat elvállalni, ami tökéletesen visszaadja a stílusomat. Ahhoz először el kell jutni egy szintre, hogy visszautasítsak egy munkát azért, mert nem tudom megjelentetni benne magamat. Ez nem jön elsőre.
Bár ez azon kevés hivatások egyike, amik nem szabnak határt a kreativitásnak, mégiscsak egy munkahelyről van szó. Előfordult már, hogy a rád nehezedő nyomás, esetleg a feléd érkező elvárások az alkotókedved rovására mentek?
Réka: A többiek egyszer szóvá tették, hogy ne tervezzek ilyen-olyan mintákat, mert túlságosan elvontak, jelenleg pedig nem feltétlenül ilyenekre van igény. Nem volt belőle vita, csak megjegyezték, hogy érdemesebb volna az emberek óhaja-sóhaja szerint dolgozni, idomulni azokhoz a stílusokhoz, amik éppen népszerűek. (Nem mellesleg erre pont rácáfolt egy lány, ugyanis nemrég elvitte azt a nagyon elvont tervemet, ami miatt kirobbant ez a párbeszéd.) Mostanában például a „trash” stílus nagyon dübörög. Jellemzői a minél csúnyább vonalak és a minél furcsább alakzatok – mindez viszont nagyon távol áll tőlem, így nem szívesen terveznék ilyen stílusban, még ha több is lenne rá az érdeklődő.
A kreativitáson kívül milyen egyéb készségeket tartasz fontosnak a szakmádhoz?
Réka: A kommunikációs készséget. Ezt a mai napig tanulom. Sokszor erőt kell vennem magamon, hogy kedves tudjak lenni azokkal is, akik velem egyáltalán nem azok. Hozzáértőbbnek érzik magukat, beleszólnak abba, ahogyan dolgozom. Voltak olyan klienseim is, akik szinte egyáltalán nem beszéltek hozzám, semmilyen érzelmet nem mutattak ki. Velük szintén nem érzem gördülékenynek az együttműködést, hiszen nekem kell kitalálnom, hogy mit szeretnének, hogy fáj-e nekik, esetleg van-e szükségük szünetre varrás közben.
Hogy állsz általánosságban a művészi önkifejezéshez?
Réka: Elég szőrszálhasogató vagyok akár mások műveiről, akár a sajátjaimról van szó. A többi tetoválóval folyamatosan visszajelzést adunk egymásnak a munkáinkról, ez elengedhetetlen ahhoz, hogy fejlődjünk. Ha a tetováláson kívül tekintünk a művészetre, a véleményem attól függ, milyen műfajt képvisel az adott személy. Vannak ugyanis alkotások, amiket nem igazán tudok értelmezni, nem látok bennük sok kreativitást, sem munkát. Vegyük például azokat a festményeket, amikre a festő ráönt két tubus festéket, dolgozik rajtuk egy-egy órát, aztán milliókat keres pár pacával. Ezzel szemben látok olyat is, aki az aluljáróban árulja a képeit, amiken tényleg látszik a tehetség és az időráfordítás, mégsem tud belőle megélni – de tudjuk, hogy az élet nem mindig fair.
Összességében hogy tudnád jellemezni a munkával való kapcsolatodat?
Réka: Amikor épp nem tetoválunk, akkor flash-eket (saját ötlet, látomás terve – a szerk.) gyártunk. Nem ér véget a munka azzal, hogy hazamegyünk a szalonból, a szabadidőnkben is tervezünk, amire nem lennék képes, ha nem élvezném a munkám. Ebben is ki lehet ám égni, vannak ismerőseim, akik huszon-egynéhány éve űzik a szakmát, és rajtuk is és a munkáikon is látszik, hogy már nem nyújt nekik akkora élményt, mint korábban. Ekkor már nem lenne szabad folytatni. Ezt persze könnyű mondani. Hogyan váltson teljesen más hivatásra valaki, aki egész életében tetoválóként dolgozott? Amikor majd időm és energiám engedi, szeretnék a tetoválás mellett belekezdeni másba is – a kerámiázás például szintén nagyon érdekel. Szerintem akkor maradhat meg a munkával való jó kapcsolat, ha közben mással is foglalkozik az ember, van más kreatív opciója. Másokat elnézve, később talán változni fog a véleményem, de egyelőre a tetoválás az, amiről úgy gondolom, hogy a végtelenségig szeretném csinálni.
Saját bőrömön tapasztalhattam Réka szakszerűségét és kliensközpontú hozzáállását. Munkájára igényes, precízen dolgozik, miközben szívesen társalog az élet nagy dolgairól. Amennyiben bárki is kedvet kapna egy tetováláshoz, az első tetoválásuk előtt állóknak legalább olyan nyugodt szívvel ajánlom őt, mint a már többszörösen tetováltaknak. Kevésbé fájdalmas ugyanis az élmény, ha a tetováló olyan barátságos légkört teremt, mint amilyet Réka szokott.
Goschi Noémi