A szalagról…
Számomra a kapcsolódás egy szalaggal kezdődik. Egy színes, lengedező szalaggal, ami csak arra vár, hogy megmarkoljuk, és belé kapaszkodjunk, amikor megszületünk. A másik felén édesanyánk áll, aki magabiztosan fogja a szalagot, tartva minket, nehogy elessünk. Beburkol minket a szalaggal, ha arra van szükségünk. Néha hosszúra engedi, hogy tapasztaljunk és felfedezzük a világot – ha azt szeretnénk – de teljesen sosem engedi el. Nem sokkal később csatlakozik hozzá édesapánk, majd időnként átveszi a szalagot a nagymama és néha a nagypapa is. Ahogy növekszünk egyre több személy jelenik meg mellettünk: barátok, unokatestvérek, tanárok, az első szerelmek. Mindannyian azt mondják, „Fogd meg a szalagom, csatlakozz hozzám!” Mi megfogjuk a felajánlott szalagot, és a másik kezünkbe vesszük a végét. Hátra fordulunk, ahol édesanyánk, édesapánk és a család többi tagja integet nekünk, kezükbe továbbra is fogva a másik szalagunk végét. Mi elmosolyodunk és felhőtlenül vetjük bele magunkat a kalandokba, tudván: a szalag visszahúz, a szalag másik oldalán álló emberek megvédenek.
Ahogy cseperedünk, egyre több ember teszi a kezünkbe a saját szalagját, jó emberek és rosszak is. A család kétségbeesetten húz vissza, amikor rossz ember közeledik, és az elején engedelmeskedünk is a visszahívó szónak. Aztán egyre erősebbek leszünk. Ellenállunk, visszahúzzuk a szalagot, pattanásig feszítjük, egészen addig, amíg tudjuk. A felnőtté válás küszöbén hátra nézünk a megviselt szalagra, ránézünk az időközben megidősödött családunkra, és azt mondjuk: „Elengedhetitek! Már biztosan állok a lábaimon!” A család csak elmosolyodik, és megrázzák fejüket: „Mi mindig fogni fogjuk a szalagodat!” Elgondolkodunk, a másik kezünkben tartott rengeteg szalagra nézünk, és döntünk. Letesszük a családi szalagot. Kikötözzük egy biztos helyre, nehogy baja essék. Tudjuk, hol találjuk meg, ha szükségünk lesz rá. Átlépünk a felnőtté válás küszöbén, és engedjük, hogy a többiek szalagja magával húzzon.
Az én szalagomról…
Gimnáziumban nem voltam kifejezetten lázadó típus, ugyanakkor Budapestre érkezve, távol a családomtól, teljesen új emberekkel, ingerekkel és szituációkkal szembesülve, valóban letettem a szüleimhez kötődő szalagot. Ritkán jártam haza, a legtöbb időt a barátaimmal töltöttem, és meg voltam győződve arról, hogy a szüleim mindenben tévednek, hiszen én egy különálló egyéniség vagyok. Ami rájuk igaz volt, az rám nem feltétlenül lesz az, bármely életszakaszról legyen szó. Ahogy hallgattam az új barátaimat, tökéletesen biztos voltam abban, hogy a családjuk hibátlan, az enyém viszont korántsem az. Annak ellenére, hogy továbbra is jó kapcsolatom volt a szüleimmel, titkon a hibáikat kerestem. Pedagógia szakos hallgatóként a különböző szakkönyvek olvasása közben a kötődési mintáinkon, a transzgenerációs örökségemen gondolkodtam.
Ekkor az élet csavart egy nagyot az eseményeken. Kirobbant a COVID-19 járvány és hirtelen a barátom családja körében találtam magam, a korlátozások közepette. Egyébként sem egyszerű folyamat az összecsiszolódás egy új családi környezettel, de 0-24 összezárva – ez már vészesen a mission impossible kategóriát súrolta. Főleg úgy, hogy egy jó leendő anyós-após-meny viszonyban az se árt, ha nem csak elviseljük, hanem mondhatni kedveljük is egymást.
Az elején persze tökéletesnek tűnt minden. A párom anyukájával rendszeresen futottunk, beszélgettünk. Az apukájával jó kis politikai eszmecséreket folytattunk, vagy maratoni filmnézéseket tartottunk. Eltelt fél év, és ahogy az lenni szokott, megjelentek az első gondok. Képzeljetek el egy tökéletes reggelt, amikor a nap első sugarai finoman felébresztenek, majd egy kis lustálkodás után, nagy nyújtózkodások közepette kimásztok az ágyból. Céltudatosan elindultok a konyha felé, ahol elkészítitek a tökéletes kávét tejhabbal, egy csipet fahéjjal, mellékelitek hozzá a kedvenc reggeliteket, mindeközben csend honol körülöttetek. Ekkor egyszer csak megjelenik apuka, hogy falatozzon a már előző este elkészített reggelijéből, anyuka, hogy összepakoljon a konyhában, és a mama, hogy levest készítsen a kedvenc unokájának (a barátomnak). Rendben, nem baj. Ez még nem vészes.
Egy nap tettem-vettem a szobában, amikor észrevettem, hogy valami nem stimmel. Eltűnt a kedvenc malacos naptárunk, a helyét ismeretlen macskák képe vette át. Nem telt bele sok időbe kideríteni, hogy anyuka kicserélte a naptárat, mert úgy gondolta, hogy ezzel segít nekünk. Furcsállotta, hogy nálunk megállt az idő 2020 júliusában, a malacok hónapjában. Nem gond, a macskák mentek, röfit kimentettük a szemetesből, és visszahelyeztük a falra, az őt megillető helyre.
Ez nem minden, még rengeteg ilyen dolog történt. Kezdve attól, hogy szinte nem találtam olyan alkalmat, amikor egyedül tudok lenni a gondolataimmal hiszen beszédes családról van szó, egészen addig a tényig, hogy minden alkalommal amikor elmentem valahova, el kellett mondanom, hogy hova megyek, és mikor jövök, illetve, hogy milyen uzsonnát csomagoljanak nekem (még akkor is, ha csak sétálni indultam). Eddig ezeket ilyen formában sosem tapasztaltam, ahogyan azt se tudtam, hogy jónak, vagy rossznak gondoljam.
Bár nagyon szerettem mindenkit a barátom családjából, mégis úgy éreztem, hogy újra gyerek vagyok, újra meg kell magyaráznom a döntéseim okait, és rosszul esett, ha megkérdőjelezték azokat. Úgy éreztem nem vagyok önmagam, a korábban kialakult szokásaimat pedig elveszítem azért, hogy alkalmazkodni tudjak másokhoz. Tele voltam kérdésekkel, nem tudtam, hogyan oldjam meg a helyzetet, hogyan kezeljem a felmerülő problémákat. Éreztem, hogy olyan határokat kellene kialakítanom, amelyekből már nem tudok engedni, még akkor sem, ha ezzel megbántok valakit az új környezetemben. Mindeközben át kellett gondolnom, hogy mi az, amit fel tudok áldozni, hogy az együttélés működni tudjon. Tanácstalanságom közepette végül csak egyetlen dolgot tudtam csinálni. Hazamentem.
Nagyon sokat beszélgettünk a családommal. Megértették mi bánt, tanácsokat adtak, és úgy reagáltak, ahogyan az nekem a legjobban esett, és a legtöbbet segített. Akkor rájöttem, hogy hiába nem tökéletes a családom, mégis olyan szülői támogatást tudnak adni, amire senki más nem képes a világon. Megértették az aggodalmaimat, hiszen ők is átélték egyszer függetlenedésükkor azt, amin én mentem keresztül. Azt is be kellett ismernem, hogy igazuk van. Szinte mindenben. Mondjuk százból kilencvenkilenc alkalommal, de már nem zavar, és ők sem dörgölik az orrom alá. Meg szeretnék velem osztani a tapasztalataikat. Nem azért, hogy megóvjanak – erre úgy sem képesek. Sokkal inkább fel akarnak vértezni azzal a tudással, ami nekik nem volt meg ahhoz, hogy túljussanak az adott helyzeten, nekem viszont segíthet az utam során.
Arra is rá kellett jönnöm, hogy nem vagyunk annyira különbözőek. Mégiscsak kaptam egy családi mintát, amit követni szeretnék, és olyan célokat, amiket én is el szeretnék érni. A tagadásból elfogadás, az elfogadásból pedig egyetértés alakult ki bennem. Bántam a korábbi viselkedésemet, a gondolataimat, bocsánatot akartam kérni a szüleimtől. Ők azt mondták, hogy nem kell. Ez természetes. El kellett távolodnom tőlük, hogy új behatások, élmények érjenek, új embereket ismerjek meg. Meg kellett kérdőjeleznem a családi eszméket, mintákat, hogy más szemléletet is igaznak vélhessek. Mindezek után vissza kellett térjek a családomhoz, amikor úgy éreztem, hogy tanácstalan vagyok, hogy ők meg tudjanak erősíteni abban, amiben hiszek. Újra felvettem a szalagot, ami most erősebben tart minket össze, mint valaha. Ugyanis már nem csak ők tartanak engem. Egymást tartjuk.
Nem szeretném, ha bárki azt gondolná, hogy az én tapasztalatom az egyetlen igazi út, vagy egyetemes igazság. Ugyanakkor szerintem sokunkat foglalkoztatják ezek a kérdések. Keressük a helyünket, elbizonytalanodunk, biztosnak gondolunk valamit, majd megint csalódunk, mégis újra elindulunk. Veszekszünk a szüleinkkel, eltávolodunk tőlük, új embereket ismerünk meg, új helyzetekkel találkozunk, változunk és változtatunk. Egy dolog soha nem változik: a szalag mindig összeköt bennünket.
Tóth Hanna