Erre a kérdésre ezer és egy válasz létezik. Van, aki szerint azért, mert a világ egyik legkifejezőbb nyelvét beszéljük. Van, aki annak örül, hogy anyanyelveként tanulhatta, így nem kell idegennyelv-tanulóként átküzdenie magát a rengeteg furcsa kiejtési, helyesírási és nyelvtani szabályon ahhoz, hogy egyedül létrehozhasson egy hellyel-közzel értelmes mondatot. Van, aki a hangzását, a dallamát szereti, másnak a családi otthonosságot idézi fel egy-egy szó, néhányunk számára különleges élményt jelent magyarul kifejezni a gondolatainkat, akár zenei aláfestéssel. Minden magyarul értőnek egészen más jelentést hordoz anyanyelvünk ismerete, egy dolog miatt viszont mindenképpen fontos, hogy arról beszéljünk, miért jó, hogy beszéljük: kevés dolog van, ami jobban összekapcsolna minket egymással, bárhol is legyünk a világon. Ebben a cikkben összeszedtem az én válaszaimat erre a kérdésre, helyenként más – a nyelvész szakmához nálam sokkal jobban értő – szakemberek segítségét is felhasználva. A bekezdések olyan tényeken, történeteken és érdekességeken vezetnek titeket végig, mint honnan származik a magyar nyelv (ígérem, ez itt nem egy érettségi-tétel), mennyi közünk van valójában a finnekhez, vagy kik azok a manysik, és miért fontos, hogy ők hogyan számolnak. Megtudhatjátok, hogy egy betűn kívül mi a különbség egy pécsi és egy bécsi között, mivel küzdött Széchenyi általános iskolában, sőt, abba is belepillanthattok, mely magyar szavakat szereti a legjobban a PersPeKtíva szerkesztősége. Vágjunk is bele!
Mert ez a nyelv Európában egyedülálló. (Szinte.)
Ha jól gondolom, láttatok már olyan térképeket, amik azt ábrázolják, hogy Európa mely országában milyen szót használnak bizonyos jelenségekre vagy tárgyakra. Ez esetben azt is tapasztalhattátok, hogy sokszor nem is kell túl sokat keresgélni, már a szín alapján is tudni lehet, hogy a kontinens közepén rikító pötty a miénk. Általában teljesen máshogy mondjuk a dolgok nagy részét, mint a szomszédos országok lakói, hiszen nemcsak szókincsünk, hanem a magyar alapvető nyelvtani és kiejtési szabályai sem hasonlítanak túlzottan a minket körülvevő szláv, latin vagy germán nyelvi gyökerekkel rendelkező népek nyelvi jelenségeire.
Biztosan az a tény is ismerős számotokra, hogy ezzel nem vagyunk egyedül. Távoli nyelvrokonaink, a finnek is a miénkkel megegyező uráli nyelvcsalád hagyományaiból építették fel ma is használatos nyelvüket, bár erre talán semmilyen jel nem utal – látszólag, hiszen a finn és a magyar nyelv háromezer éve indult el külön úton, amikor a finnugor alapnyelv finn-permivé és ugorrá vált szét. Valójában a nyelvészek számos bizonyítékot találtak a közös eredetre; ezek közül a legkiemelkedőbbek a hangok használatában fellelhető rendszerszerű megfeleltetések, ez egyszerűbben szólva annyit takar, hogy egy szóban nem feltétlenül egyazon hangot használ mindkét nyelv, hanem az egyik nyelv egy bizonyos hangját egyértelműen megfeleltethetjük a másik nyelv más bizonyos hangjának. A gyakorlatban ha például a p és az f hang megjelenését vizsgáljuk a finn és a magyar szókincsben, felfedezhetjük, hogy a magyar ‘fazék’ szó finn megfelelője a ‘potti’, a magyar ‘fej’-é a pedig finn ‘pää’. Tehát a magyar f hang a finnben jellemzően p hangként jelenik meg, és a jelentés is közös marad az egyes szópárokban. Ezt azért tartják ilyen biztos jelnek a nyelvrokonság fennállására, mert a hangok szabályainak használatát nem észleljük a történelem során, így erre semmilyen kulturális változás nem lehetett befolyással.
Azonban van néhány más, a magyarral közelebbi nyelvrokon nép is, akikről kevesebbet tudunk. Ők az Oroszország európai részéhez közelebb eső, a magyarnál lényegesen kisebb lélekszámú manysik (más néven vogulok), illetve az osztjákok; mindkét nyelv a magyarhoz hasonlóan az ugor nyelvi hagyományt követte. Az itt élő népek számára egyszerűbb a magyar nyelv tanulása, hiszen nekik a nyelvtani logika is ismerős, nemcsak a szavak ejtése. A manysi számolás például helyenként szinte teljesen megegyezik a magyarral. Néhány távolabbi, a finn ágról származó, de magyarul tanuló nyelvrokonunkkal interjú is készült, ezt itt tudjátok megnézni.
(Forrás: szelence.tw.hu)
Mert a magyar egységes, mégis sokszínű.
Más európai nyelvekkel ellentétben a magyar nyelvben nem jellemzőek az olyan nyelvváltozatok, amelyek különösebben az érthető beszéd útjába állnának. Olaszországban, vagy a német anyanyelvűeknél szinte természetes, hogy két egymástól távol élő ember találkozásakor a dialektus miatt problémákba ütközhet egymás mondandójának megértése – erre tökéletes példa az osztrák nyelvváltozat; a bécsi fiatalok beszédével kapcsolatosan előfordul, hogy tanácstalanok a Berlinben születettek. A magyar nyelvismerők körében viszont ez nem jelent akadályt; a pécsiek különösebb nehézség nélkül elbeszélgetnek akár egy felvidéki magyar nyelvhasználóval is. A nyelvész Nádasdy Ádám szerint ez azért történhetett így, mert a történelem során a magyar nyelv használóinak állandó földrajzi vándorlása következtében a különbségek lecsiszolódtak, így egy egységesebb, homogénebb nyelv alakult ki, amely sikerrel ellenállt a változásoknak.
Ez a siker viszont viszonylagos, hiszem nem maradhatnak említés nélkül azok a kölcsönszavak sem, amelyek a más népekkel való kapcsolódás következtében váltak a magyar szókincs részévé. A korai magyar nyelvtörténet időszakából példák erre az iráni nyelvből öröklődött ’tej’, ’tehén’, ’híd’ szavaink, illetve az ótörökből kialakult ’szőlő’, ’kecske’, ’táltos’ kifejezések. Érezhető, hogy ebben az időszakban a mezőgazdaság, a földművelés és az akkori vallás játszott fontos szerepet a magyarok életében. A kereszténység időszakában az egyházi latin került előtérbe, majd az ország újratelepítése során szláv ajkú népek is megjelentek. Később II. József „németesítő” törekvései, s az Osztrák-Magyar Monarchia létrejötte is más népek nyelvi hatását erősítette, mely főként a szókincsben nyilvánult meg. Ezért rendelkezünk számos, az európai nyelvekhez is hasonlatos szóval, bár ezek inkább a tudományos élet leírásaiban jellemzőek (pl. ’matematika’). Az osztrák néppel közös múlt az étkezési szokásainkban is fel-felvillan: a németországi ’Tomate’ Ausztriában főként ’Paradeiser’ alakban fordul elő, ami magyarul annyit tesz: ’paradicsom’, s míg az osztrákok ’Palatschinken’-t, mi az egészen hasonló hangzású ’palacsintát’ esszük hétvégén a nagyinál.
Mert nem kell tökéletesen ismernünk minden részletét ahhoz, hogy használni tudjuk és maradandót alkossunk vele.
Ha az egyetem berkeiben jobban körülnézünk, belefuthatunk egy-egy olyan helyzetbe, hogy egyes szaktársaink teljesen máshogy használnak bizonyos szavakat, sokszor másként ragoznak. A Nyírségben gyakran hallani a – pestiek szerint helytelen – ’jösztök’ alakot a ’jöttök’ helyett, s elég akár a nagyszülőket is meglátogatni, hogy kiderüljenek olyan nyelvi ritkaságok, mint például a ’morcsos’ szó létezése (= maszatos – ezt a nagymamámtól tanultam, aki a fővárostól egyébként nem is olyan messze fekvő Nagykáta környékének egy falvából származik).
A ’helytelen’ használat, furcsa ragozás megítélése viszont egyrészt a véletlen, másrészt a nézőpont kérdése: ezeket a változatokat szimplán amiatt tartjuk helytelennek, mert a történelem során úgy alakult, hogy egy másik vált elfogadottabbá, mondja Nádasdy. A tájnyelvi szavak pedig ugyanúgy hozzátartoznak a magyarhoz, ahogyan a „művelt elit” szókincse, így ez sem ad okot arra, hogy valakiről a nyelvhasználata alapján alakítsunk ki véleményt. Hiszen nem mindig az a fontos, hogy pontosan ismerjünk minden egyes magyar szabályt, hanem sokkal lényegesebb az, hogy a nyelv élő maradjon általunk.
Ezt az a tény is erősíti, hogy több híres, a nyelvvel és kommunikációval kiemelkedő szinten foglalkozó magyarnak is nehézséget jelent(ett) nyelvünk tökéletes használatának elsajátítása. Közéjük tartozik Széchenyi István, aki Béla fiához szóló intelmeiben így ír saját helyzetéről: „Nekem pl. végtelenül nehéz felfogásom volt; gyermekkoromban szinte semmilyen – 6, 7 esztendős koromban a legnagyobb fáradsággal sem tudtak megtanítani még olvasni sem.”(1857)
De nem kell Széchenyiig visszaugranunk a történelemben: kortárs író-műfordítónk, a József Attila-díjas Dragomán György nyíltan vallott diszlexiájáról; az erről való beszélgetés egy interjúkönyvben is megjelent.
Mert általa egészen különleges dolgokat tapasztalhatunk meg a kultúrában.
Sosem lehet eleget beszélni a kultúra tehetséges alakjairól, így egy picit folytatnám a sort – bár más oldalról. Kivételes dolog hosszú költeményekben, prózákban igényes és egyedi nyelvhasználónak maradni, de ezzel egyenértékű az a fajta tehetség is, amivel olyanok rendelkeznek, akik sokkal kisebb felületen is képesek nagy hatást kiváltani. A klasszikusok közül itt Örkény Istvánra gondolok, kinek Leltára éles, felvillanásszerű képeivel saját stílust teremtett a magyar irodalomban. A kortárs Simon Márton nevével is találkozhattatok már, főként a Polaroidok-köteten, melyben csupán néhány szóban fejez ki ijesztően ismerős érzéseket, hangulatokat.
De nem feltétlenül kell költőnek lenni ahhoz, hogy valaki képes legyen hasonlóra. A magyar zenében több olyan alkotót is találunk, akik nemcsak a szavak jelentését, hanem a hangzását is felhasználják ahhoz, hogy maradandó benyomást keltsenek: ilyen például Szabó Balázs Bandájának Zaj című dala. Az örkényi villám-történetmesélés hagyományát pedig Kollár-Klemencz László viszi tovább a Szavakban.
És ha már szavak: azt hiszem, ez egy teljesen szubjektív döntés, mégis többen tettek kísérletet arra, hogy kiválasszák a magyar nyelv legszebb szavait. Természetesen a szójátékok pontos ismerője és kedvelője, Kosztolányi Dezső volt az egyik, aki „felmérte a terepet” olvasói körében. Ez alapján ő a következő tíz szót sorolta az említett kategóriába: láng, gyöngy, anya, ősz, kard, szűz, csók, vér, szív, sír.
Az is kíváncsivá tett, mit gondolnak a PersPeKtíva szerkesztői ugyanebben a kérdésben, így szerveztem köré egy mini kutatást. Többféle szempont is felmerült az értékelésnél: Tóth Csenge a szavak hangzását tartotta fontosnak, így esett a választása a ’kacifántos’, a ’cipőfűző’ és a ’leporelló’ szavakra. Gyura Réka és Tóth Hanna mindketten a kedves hangulatú, játékos szavak kedvelői, Réka a ’sziporka’, a ’fricska’ és a ’habajdos’; Hanna az ’ingyom bingyom’ és a ’zamatos’ kifejezéseket tartják a legszebbnek, s közös volt bennük, hogy a ’móka’/’mókás’ szavak mindkettőjüknél megjelentek. Knauz Anna a ’Bóbita’ szóhoz emlékeket, érzéseket társít, szerinte „Weöres Sándor gyönyörűen dolgozott a szavakkal. Azt gondolom, ha meghalljuk, ez a szó kivétel nélkül mindenkit visszarepít valamilyen ősi, kollektív élményhez, a felhőtlen gyermekkorba.”
Mert ha valami, akkor ez igazán összeköt minket, és mindig a miénk marad.
Ahogy már az elején írtam, mindenkinek mást jelent a magyar nyelv, s az is bebizonyosodott, hogy mindenki más oldalát tartja fontosnak és szépnek. Mégis képes arra, hogy egy olyan eszköz legyen, amely elengedhetetlen ahhoz, hogy megértsük egymást, hogy gondolatokat közöljünk, hogy befogadjuk másokét. Képes arra, hogy távoli generációkat kapcsoljon egymáshoz, és arra is, hogy ugyanabban az időben, de egymástól távol élőkkel tegye ugyanezt. Hogy egyesítse a hasonlókat, és utat építsen a különbözők közé. És képes arra is, hogy mindig egy biztos pont maradjon azok között, akik ismerik és használják, akár vele nőttünk fel, akár idegen nyelvként tanuljuk. És ezt senki nem veheti el tőlünk.
Hangyás Eszti
Felhasznált irodalom:
Alföld-díjat kapott Nádasdy Ádám. (2020, November 16). www.elte.hu. https://www.elte.hu/content/alfold-dijat-kapott-nadasdy-adam.t.22266
Fráter A. (2018). Sokszínű magyar nyelv 12 (6. kiadás). Mozaik Kiadó.
Gyarmathy É. (2011). A digitális kor és a sajátos nevelési igényű tehetség. Fordulópont, 51, 79-88.
Kiefer F. (Szerk.). (2006). A magyar nyelv. Akadémiai Kiadó.
Nyáry K., & Nádasdy Á. (2020, Április 6). OTTHONOLVASOK – Líra Könyv – Nádasdy Ádám: Milyen nyelv a magyar? – Könyvbemutató [Video]. YouTube. https://www.youtube.com/watch?v=GDs-GpLiO3Y
Terts I. (2011). A folyton megújuló nyelvészet. Tinta Könyvkiadó.