Szinte már meg is feledkezett mindarról, ami évekig a lelkét nyomta.
A hosszadalmas huzavonáról világos és sötét között. A félreértések miatti csalódásokról. A frázisokról, a problémák tisztázása helyetti belső fortyogásról. A labirintusról, amibe az identitáskeresés űzte be. Mindig is szüksége volt a magányra, hogy egy kis időre kitölthesse gondolataival az üres teret. Mások pedig sértődések közepette felhagytak a törődéssel. Ehhez persze sok idő kellett. Nem az elutasítás volt az első reakciójuk, de az emberi türelem véges.
Makacs volt, ez nem kérdés. Mi több, a csökönyösségén, nemtörődömségén és dacán túl valami erősebb is sakkban tartotta. Mintha valami gonosz szellem szórt volna rá átkot, amitől egyre kilátástalanabb, reménytelenebb lett a helyzet. Az Éjfél elmúlni látszott, csak a fantommal barátkozott, aki nem éppen jó tanácsairól ismert.
Nem látta, hogy elpusztítja maga körül a világot azzal, hogy eldobja magától a jót, a szépet, az okot. Hogy eldobja magától azt is, aki akkor is folytatta volna az érte való küzdelmet, ha már nem lett volna kiért harcolni. Egyre közelebb került a veszélyzónához, eltávolodva a régi énjétől, akibe egykor annyian beleszerettek.
Szinte meg is feledkezett minderről.
Hogy is ne feledkezett volna meg, mikor annyi minden változott azóta?
Az élet az utolsó utáni pillanatban is lehetőségekkel árasztotta el, mi több, éberré is vált ezekre a lehetőségekre. Az Éjfél valóban elmúlt, mint ahogy azóta megannyi másik éjfél is. Annyi éjfélről beszélünk, hogy a szó immár nem szolgál rá arra, hogy a tulajdonnevek nagybetűjével illessék. Az éjszaka többé nem az elmúlást szimbolizálta. Egy körforgás részévé vált, amely nem tűrte meg a lineáris gondolkozás véglegességét. Eljön majd az utolsó este, az utolsó pillarebbenés, az utolsó lélegzet. Csakhogy eldöntötte, hogy ezek időpontját nem ő fogja meghatározni. Egy effajta feladat úgyis túl nagy felelősség volna, ami pedig rengeteg stresszel jár – ez nem kellett neki. Egyszerűbb az életre bízni egy ilyen súlyosságú ítélethozatalt.
A sötétség nem bizonyult maradandónak, ugyanis jött a katarzis, jött a szélvihar, ami a fuvallataival elkergette a felhőket. Az idő megszépítette az emlékeket, lesarkította a legkellemetlenebb tapasztalatok élét is. A belőlük származó tudáslenyomat végérvényesen az elme részévé vált, de a rosszérzés elpárolgott. Mint amikor felidézzük, milyen volt egy étel, de az íz nincs többé a szánkban. Ezért nincs is min rágódni tovább.
Az embert legalább annyi rossz körülveszi, mint amennyi jó. Ő úgy döntött, a jó dolgokra állítja be a figyelmi fókuszt. A pohár félig tele lesz, hálás lesz a legapróbb pillanatokért is. Nem mintha olyan könnyű volna egyetlen döntéssel megalapozni a lélekerőt – de ha egy nagy döntés véget vethet az életnek, akkor sok kicsi talán pont, hogy megalapozhatja azt.
Goschi Noémi