„Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” – írja Radnóti, de a főváros emberének látószögében sokszor a budapesti élet kézzelfoghatóan közeli részletei is elhalványulnak, láthatatlanok maradnak. Szerencsére mindig vannak olyanok, akiket éppen ezek a részletek ragadnak meg. Figyelnek, tapasztalatot gyűjtenek, majd megmutatják a többieknek, hogy: “nézd, ő is itt van”. Esetleg: “szerintem erről a dologról neked is tudnod kell”.
A továbbiakban olyan hallgatótársaitok gondolatait és élményeit olvashatjátok, akik azokhoz az emberekhez szólnak, akikről mindannyian tudunk, de valahogyan mégsem szokásunk észrevenni őket. A budapesti utcák állandó lakóiról, a hajléktalanokról beszélgettünk.
Egy általunk megszokott világban személyesen találkoznánk, de ez nem az általunk megszokott világ, így a videochat másik oldalán Ehrenberger Blanka, harmadéves Pszichológia BA szakos hallgató ült. Blankát már régóta foglalkoztatja a hajléktalanság kérdése. Főként az azt övező kettősség, hogy kell-e, lehet-e egyáltalán hibáztatni őket helyzetükért. Gyakorlatban egy középiskolás projekthét keretében kezdett foglalkozni ezzel az életformával. Egy csoportos feladat keretein belül társaival egy hajléktalanszálló lakóival készítettek interjúkat. Ehhez egy szociális munkással is felvették a kapcsolatot. Az intézményben egy pár vállalta az interjút, ezen kívül a Fedél Nélkül újság egyik szerkesztője vezette őket körbe a városban.
Az ő gondolatait idézi Blanka, amikor arról beszél, az utcára kerülés nem egy folyamat, hanem egy hirtelen változás eredménye. Szinte csettintésre történik. Korábban elképzelhetetlen, felfoghatatlan dolgok történnek ezután az emberrel. Olyan – számunkra legalábbis – természetes dolgok, mint az étkezés, a mosdó használata mind bizonytalanná válnak, megszűnik a privátszféra, gyakorlatilag a magántulajdon fogalma úgy általában. Teljesen kiszolgáltatott a sorsuk, gyakran munkanélküliek, mert állandó lakcím híján beszűkül a munkalehetőségek köre még a képzettek számára is. „Sokan ezért kezdenek el alkoholizálni. Ezt nem lehet józanul átvészelni, amibe aztán bele is csúsznak. Ezen kívül rengeteg az egymás elleni agresszió, az erőszak, a lopás, ami szinte bandaszellemmé válik, senki nem akar kívülálló maradni, mert akkor őt is megtámadják” – meséli Blanka.
Számára a hontalanná válás hirtelensége, a tény, hogy senkikre nem számíthatnak, továbbá a tehetetlenség a legmegrázóbb – ez utóbbi a segítő szándék oldaláról is, hiszen ő sem tudja megszüntetni a problémát. Ez egy nagyobb lélegzetvételű dolog, mint amiért egyénileg hatásosan tenni lehetne. „Ha pénzt adsz, attól inkább te érzed jobban magad” – vallja őszintén. A megoldást egy több emberhez elérő összefogásban látja, akár állami szintről indítva, amihez később önkéntesek és segítő szándékú személyek is csatlakozni tudnak. Azt is elismeri azonban, hogy nem hibáztatja azokat, akik ettől eltávolodnak, a veszély és a sztereotípiák miatt. A hajléktalanok között „vannak olyanok, akik előbb támadnak, mint hogy elfogadják a segítséget”.
Blanka szerint az embereket valahogyan személyes tapasztalat útján kellene elérni, hogy tudatosuljon bennük a helyzet nehézsége. Láttatni kell velük, hogy „a hajléktalanság nem arról szól, hogy ezek az emberek lusták, nem akarnak dolgozni, és egész nap isznak, hanem ennek komoly lelki háttere van”. A létfenntartást az sem támogatja, hogy a társadalom segítségére szinte egyáltalán nem számíthatnak; sokszor az életük múlik mások elfordulásán. „Szívfájdító, hogy ezek az emberek is emberek, de nem úgy kezelik őket, hanem emberi méltóságuktól megfosztva élnek” – mondja Blanka, aki többször is szemtanúja volt olyan helyzeteknek, amikor a hajléktalanok helyzetük miatt hátrányba kerültek például az egészségügyi ellátásban.
De említ pozitív példát is. Lakóhelyén az egész környék ismeri azt a hajléktalan férfit, aki idejét egy bizonyos buszmegállóban tölti, és ha úgy hozza a helyzet, szívesen beszélget a buszra várókkal is. A környékbeli lakók rendszeresen helyeznek el neki élelmet a „bázisán”, amiről az arra járók tudják, hogy hozzá tartozik.
Blanka projektjét a középiskolája előtt adta elő. A környezetében – ahogyan a tapasztalataiban is – sokféle nézettel találkozott munkáját illetően. Voltak, akik értelmetlennek tartották, hogy ezzel foglalkozott, hiszen úgysem tud segíteni, de többen is támogatóan, érdeklődően fordultak felé.
Hasonlóan megosztó fogadtatásra talált a huszonkét éve a Rákóczi téren élő Sanyi bácsi története és a róla készült fotósorozat, melyet Hosszú Máté ismertetett a nagyvilággal 2019 februárjában. Úgy érezte, a képek jól megmutatnak valamit, és másokkal is meg szerette volna osztani őket. Sokan klisének gondolták, értetlenül álltak előtte, de pozitív reakciókat is kapott Instagram-posztjára, többeket megfogott, megérintett az összegyűjtött anyag.
Máté idén a második évét végzi az ELTE PPK Pszichológia BA szakán. Szívesen beszél arról az időszakról, amikor középiskolásként órák után járta a várost, hogy fotókat készítsen. Legszívesebben embereket örökített meg képein, így talált rá Sanyi bácsira is, akivel a fotózás után beszélgetésbe elegyedett. Az idős, de annál közlékenyebb úr magáról, az életéről mesélt; ahogy Máté utólag fogalmaz, „ki volt éhezve a szociális ingerekre”. Ezzel az igénnyel Sanyi bácsi nincs egyedül. Más hontalanokkal folytatott beszélgetések alkalmával is érzékelhető volt Máté számára a kapcsolódás vágya ezekben az emberekben, többnyire nyitottak voltak irányában. Azóta neki is jó szokásává vált érintkezni és beszélgetni az otthontalanokkal. „Nem zárkózom el előlük, de ez nem tudatosan történik, inkább ad-hoc jelleggel” – meséli. A beszélgetések során tapasztalt egyfajta gátlást is magában, ami „egyáltalán nem legyőzhetetlen, inkább egy egészséges izgatottság, amit akkor érez az ember, ha odamegy egy idegenhez. Én azt hiszem, ezek az emberek jól érzékelték a szándékaimat, örültek, jól esett nekik, hogy beszélgethetnek” – mondja, de azt is megemlíti, hogy volt olyan is, aki nem akart semmilyen formában kapcsolatba lépni vele. Ő ezt tiszteletben is tartotta.
Hozzáállásában középiskolában szerzett tapasztalatai is szerepet játszanak. Visszaemlékezett azokra a személyes élményekre, amikor társaival a szabadban aludtak, és annyi tárggyal próbáltak élni, mint a hontalanok. Ez segítette őt abban, hogy átélje, min mehetnek keresztül ezek az emberek. Ezáltal mélyebb megértéssel tudott feléjük fordulni. Máté szerint egy ilyen helyzetben élő ember karaktere jobban kirajzolódik, miközben megismerjük őt, és ez segít rálátni a helyzet és a személy összetettségére. A „hajléktalan” így nem egy általánosító címke, hanem egy ember, egy önálló személyiség áll mögötte, aki embertársunk, hozzánk hasonló, nincsenek nagy különbségek köztünk. Ez az alapja annak, hogy ne bánjunk velük kirekesztően. Ezen kívül a személyes tapasztalást, érintkezést is fontos tényezőnek látja, ezáltal megértően, emberekként tekinthetünk rájuk. Megemlíti azonban azt is, hogy ehhez – mint az empátia valamennyi formájához – kell egyfajta adottság is.
A sztereotípiákat is jól ismeri, őszintén beszélt róluk. „Nekem is voltak sztereotípiáim, nem tudtam milyen egy hajléktalan, de ezeket árnyalta ez a tapasztalat arról, hogy mi is ez a jelenség. Nem az a fontos, hogy azt mondjuk, hogy sztereotípiák nem léteznek, hanem hogy rámutassunk arra, miért történik az, ami. Hogy ne csak az ivást lássuk, hanem azt is, ami mögötte van, miért iszik ez az ember, miért van szüksége arra, hogy egy kicsit más világba kerüljön” – mondta. Itt is hangsúlyozta, hogy ha ezt megértjük, sokkal emberibben tudunk hozzáállni, mert látjuk, miért alakulnak ki ezek a helyzetek, miért képtelenek ezek az emberek a társadalomba való visszatérésre. Az ilyen élményeket preventívnek is tekinti, ezeket láttatná annak érdekében, hogy az emberek ne jussanak ilyen sorsra.
Máté úgy érzi, az ő tevékenysége nem játszott lényegi szerepet a probléma megoldásában – nem is tervezte így –, de a szervezett segítséget az egyéni tevékenységre alapozza. „Az egyének erejében és döntőképességében hiszek. Hogyha valaki ezt fontosnak találja, akkor fog találni valaki mást is, aki ezt fontosnak találja, és ez be fog indítani valamit. Erre van is példa, csoportok és közösségek alakulnak, akik tesznek ezekért az emberekért.”Amikor zárásképpen megkérdezem, milyen fontos gondolatot tudatna az emberekkel, a korábbi válaszaihoz hasonlóan felelt: „Biztatom az embereket, hogy próbálják ki, hogy egyszer odamennek valakihez az utcán. Érdekes dolgok tudnak kikerekedni belőle, nemcsak önismeret szempontjából, hanem a másik ember felé való humánus hozzáállásban is hasznos tapasztalat lehet.”
Hangyás Eszter