A COVID-19 lassan másfél éve velünk van, alapjaiban megváltoztatva mindennapi és szociális életünket. Egy biztos: könnyebb lenne nélküle. Viszont azt is mondhatjuk, hogy megtanultunk vele együtt élni. Bár visszagondolva kicsit úgy tűnhet, hogy a 2020-as évet kiradírozták a naptárból, az elfolyó idő csak a látszat. Rengeteg dolog történt tavaly március óta, itt az ideje visszaemlékezni kicsit. Leírom a tapasztalataimat és érzéseimet az elmúlt hónapokkal kapcsolatban, talán új nézőpontokat ismerhettek meg a történetemen keresztül.
2019 decemberében, mikor először röppentek fel koronavírussal kapcsolatos hírek, bevallom, eléggé megijedtem. Nem voltam elég tájékozott, nem tudtam miről van szó, ráadásul azzal sem voltam tisztában hogy mennyire veszélyes ez ránk nézve. Érzékeltem, hogy a hírek egyre inkább eköré csoportosultak, és nem sokkal később elkezdődött az első hullám. Kezdetben (2-3 hónappal később) az egész téma távolinak tűnt. Emlékszem arra a napra is amikor először hallottunk arról hogy már Magyarországon (pontosabban Budapesten) is találtak fertőzötteket, 2 külföldi egyetemistát.
Ahogy az sejthető volt, onnantól kezdve egyre többen kapták el a fertőzést, kerültek kórházba, sőt, sajnos sokan életüket is vesztették a szövődmények miatt. Ahogy egyre súlyosabb lett a helyzet, úgy folyamatosan új döntéseket kellett meghozni a közösség érdekében. Bezártak az oktatási intézmények (egyik pillanatról a másikra). Vásárlási sáv lett kialakítva az időseknek, és mindenkinek azt tanácsolták hogy maradjon otthon.
Tavaly tavasszal engem elsősorban a külföldi helyzet viselt meg. Olaszország különösen kedves ország a szívemnek, nagyon sajnáltam ami ott történik, és azt hogy – bár szeretnék – nem tudok segíteni. Abban a pár hétben még minden hírt elolvastam, minden este megnéztem a híradót. Fontosnak éreztem hogy kövessem az eseményeket. Akkor még nem lehetett tudni, mi lesz ebből, ahogy azt sem, hogy meddig fog tartani. Mindenki reménykedett, hogy nyáron már visszakaphatjuk a normális életünket. Azért már itt is bőven voltak nehézségek. Ezek főleg abból adódtak, hogy az emberek nagy része nem akart otthon maradni. Persze voltak olyanok is, akik ezt nem tehették meg, mert valamiből meg is kellett élni. Ez érthető indok, viszont én az elejétől kezdve azt gondoltam hogy ebben a helyzetben kicsit félre kell raknunk a saját szempontjainkat, és priorizálni kell. Mi a fontosabb: én vagy a közösség? A válasz nem mindenkinek egyértelmű, és nem is fekete-fehér. Bonyolult és összetett kérdés, egyéni szempontokkal. Mindenesetre az már az első hullám idején világossá vált, hogy ez nem 1-2 hetes időszak lesz, és az is egyértelműnek látszott, hogy mindenkire szükség lesz, közösen tudunk változást elérni.
Én azt gondolom, hogy rá lehetőségünk, hogy otthon maradjunk, akkor ez egy fontos ügy, amiért mások egészségének érdekében cselekednünk kell. Az én helyzetem egyszerű volt, nem volt munkahelyem, amit a pandémia következtében elveszíthettem volna, és minden akadály nélkül otthon tudtam maradni. Ennek ellenére tudom, hogy sokan nem voltak ilyen szerencsés helyzetben. Sajnos rengetegen nem törődtek a szakemberek és orvosok véleményével, és nem maradtak otthon.
Nekem is volt több olyan beszélgetésem ami erről szólt, a felelősségvállalásról és arról, hogy miért kell mérlegelnünk mások és saját érdekünkben. A bizonytalanság érthető, világos hogy nem könnyű lemondanunk az igényeinkről és vágyainkról. Viszont akkor még nem tudtunk elegendő információt a vírusról ahhoz, hogy objektíven meg tudjunk hozni egy ilyen súlyos döntést. Ráadásul tudjuk, hogy ha nem vagyunk személyesen érintettek, hajlamosabbak vagyunk kevésbé empatikussá válni. „Minek otthon maradni, én úgysem fogom elkapni”, „Ugyan már, ez nem is veszélyes”, vagy „Az influenzában többen meghalnak évente, mint ebben, minek ennyire felfújni” – ilyesmiket lehetett hallani a média által és egyes személyektől is.
És igen, nem szabad azt sem elfelejteni, hogy akkor itthon nem volt kezelhetetlen a helyzet, a többi uniós országhoz képest kevesebb fertőzött volt, és kevesebb halálozás történt Magyarországon. A másik oldalon viszont ott volt például Olaszország és az Egyesült Államok, ahol egyre rosszabbá vált a helyzet. Anyukám minden nap követte a külföldi híreket, így tisztában voltam az ő helyzetükkel is. Őszintén szólva kicsit túlságosan belemerültem a témába, és minden nap rengeteg cikket elolvastam. Utólag látom, hogy ez nem tett jót. Ezt tanácsolom nektek is, ne fogyasszatok túl sok hírt egyszerre, tartsatok szünetet, szánjatok arra is időt, hogy kicsit kiszakadjatok az aggasztó hírek világából. Persze fontos, hogy általuk realizájuk, hogy a probléma, ami miatt otthon vagyunk: valós. Mindemellett egy szokatlan tavasz beszűkült lehetőségeinek margóján nem egészséges, ha figyelmünk beszűkül, és minden a vírus körül forog.
Aztán jött a nyár. Kevesebb fertőzött volt, visszanyertük a hitüket és reménykedni kezdtünk, hogy (talán) túl vagyunk a nehezén. Az a pár hónap nekem is csodásan zajlott, barátokkal, új élményekkel, sőt még Olaszországba is el tudtunk jutni a családdal, szokásos éves nyaralásunk keretében. Hozzá kell tenni, hogy ez azért történhetett így , mert ahova mentünk az egy annyira déli és eldugott kisváros volt, hogy szinte nincsenek is turisták – ilyen körülmények között még kevesebb. Az egész megyében 2 aktív esetről tudtunk, így viszonylag nyugodtan utaztunk el. Kétségek inkább az utólagos „karanténozás” miatt voltak bennünk, végül szerencsére minden a terveink szerint zajlott.
Mikor eljött a szeptember, izgatott voltam az egyetem kezdete miatt, és arra számítottam hogy jelenléti oktatásban fogok tanulni. Ez 1-2 hónapig részben így is volt, (nekünk elsőéveseknek az elején hibrid oktatást biztosítottak), aztán a második hullám kezdete miatt novemberre sajnos megint annyira komollyá vált a helyzet, hogy be kellett zárni az iskolákat. Sőt, kijárási korlátozást vezettek be, nem lehetett gyülekezni, nem lehetett moziba, színházba menni. Nem mintha olyan ember lennék, akinek minden nap ki kell mozdulnia ahhoz hogy jól érezze magát, de hosszútávon zavart az hogy este 8 után minden nap „be voltam zárva”. Emellett sajnos folyamatosan jöttek a szomorú hírek a halálesetekről, vagy arról, hányan vannak lélegeztetőgépen. Érthető volt a sok korlátozó intézkedés, emberek élete volt a tét.
A harmadik hullám már 2021-ben tűnt fel, és ez volt a legsúlyosabb, a fiatalokat is veszélyeztette. Még mindig sok szorongással járt nézni és olvasni a híreket, a helyzet fokozatosan romlott, viszont lehetőségünk nyílt a védekezésre, mert idén megjelent a koronavírus elleni vakcina, ingyenes és önkéntes védőoltás.
Jogosan merül fel mindenkiben a kérdés: Hogy lehet, hogy ilyen gyorsan készült el, mi van benne, valójában lehet-e bízni benne? Mik lesznek a hosszú távú hatásai? Ezek érthető kételyek, de én úgy gondolom, ha van egy ilyen lehetőség, akkor bizony élni kell vele. Bízni kell abban, hogy ez lehet a megoldás, nem maradhatunk örökké a négy fal között.
Mind tudjuk, hogy ez egy nehéz és érzékeny téma, így fontos arra figyelnünk, hogyan és miként kommunikálunk másokkal erről. Nem tudhatjuk, kit hogyan érint, ha érvek nélkül próbáljuk “ráerőltetni” véleményünket másokra. Azt tanácsolom mindenkinek, megbízható és hiteles forrásokból tájékozódjatok! Rengeteg cikket találni a koronavírusról az összes ismert hírportálon. Titeket is komolyabban fognak venni, ha állításaitokat értelmesen és okosan tudjátok érvekkel alátámasztani. Nem utolsó szempont, hogy emiatt számos építő beszélgetésnek lehettek a részei. Használjátok ki, hogy napjainkban már többet tudunk arról, ami egy éve még távoli volt!
A jövőről
A valóság az, hogy még mindig van mit tanulni vírusról, és a hatásairól, a helyzet javulása nem jelenti azt, hogy a védekezés ideje lejárt. A COVID-19 többek között családok, vállalkozások életét nehezítette meg, nem szabad, hogy ez a küzdelem eredménytelen legyen. Szerintem fontos, hogy ebben a helyzetben felelősségteljesek legyünk, hallgassunk a szakemberekre és a félelmeinket háttérbe szorítva oltassuk be magunkat – persze akkor, ha van erre lehetőségünk. Ha sokan be vannak oltva és együtt teszünk a jövőért, az pozitívan hat mindenkire, ami az alábbi képen is tükröződik:
Tóth-Stella Zita