„ezek vagyunk mi, és ha ez nektek szimpatikus, akkor valószínűleg mi jóban leszünk” – beszélgetés Kun Bálinttal, a Csaknekedkislány és a Carson Coma billentyűsével

A magyar zenei világban gyakori jelenség, hogy egy zenész több formációnak is tagja, ám az nem mindennapi, hogy valaki két olyan együttesben is aktív legyen, amelyek mostanra stabil részei az itthoni zenei életnek. A következő néhány percben a Csaknekedkislány (CSNK) és a Carson Coma billentyűse, Kun Bálint mesél zenetanulásról, műfajokról, a közönségről és minden más, fontos dologról, ami a színpadról lelépve történik (vele). 

Hogyan kerültél ennyire közel a zenéhez? Mik voltak azok a pillanatok, amikor úgy érezted, hogy neked ezt kell csinálnod?

Szerintem ez eléggé régre nyúlik vissza. Én eredetileg dobos voltam, azt nagyon korán kezdtem el, általános iskola harmadik osztályban zenesulis szinten. A többi hangszerrel akkor kezdtem foglalkozni, amikor már gimis voltam – hatosztályosba jártam, és ott hetedikben. Kiderült egy osztálytársamról, hogy gitáros. Azt gondoltam, hogy mivel mi tudunk együtt zenélni, akkor ő is biztosan 5-6 éve már nyomja a hangszert. Mondta, hogy egy éve játszik, én meg úgy voltam vele, hogy „Hát ha ez ilyen könnyű, akkor én is megtanulok!”. (nevet) És onnantól amilyen hangszerhez hozzájutottam, azon elkezdtem játszogatni,  prüntyögni. Én nem voltam az a fajta ember, aki különösen sok zenét hallgat, inkább a zenélés mint folyamat volt az, ami engem nagyon vonzott. Annyira, hogy valószínűleg elég hamar eljutottam arra a szintre is, hogy több koncerten játszottam, mint ahányon nézőként voltam.

Doboltál a Ricsárdgírben is.

Ja, ja igen! Hát azzal indult a buli, úgy kezdődött! (nevet) Érettségi után viszont mégiscsak kell egy rendes szakma is, amiből megél az ember, úgyhogy elmentem a BME VIK-re villamosmérnöknek. Gondoltam, hogy majd – közben, tudod – felkészülök a Zeneakadémia felvételijére, merthogy az úgy menni fog. (nevet) Nyilván, a VIK mellett egy percem sem volt zenélni, és ez nagyon-nagyon frusztrált. Főleg azért, mert közben jártam tanárhoz, de semmi időm nem volt gyakorolni az órákra. Úgyhogy otthagytam az egyetemet, és elmentem konzervatóriumba 3 évre jazzdobosként. Most a Zeneakadémián vagyok elsőéves, elektronikus zeneszerzést tanulok. 

Mi jut eszedbe először arról a szóról, hogy zene?

Egy nagy kavalkád, sűrű tömeg, amiben benne van minden; néhány éve ekörül forog az egész életem. Erre egyébként nehéz volt átállni, mert volt olyan időszak, amikor a konzi meg a zenekarok egyszerre történtek, de hozzászoktam. Azóta olyan, mintha azt mondanád, hogy „élet” – tehát egy nagyon tág dolog, fogalom.

Volt olyan, hogy elbizonytalanodtál abban, hogy a zene a te utad? Mi tartott vissza attól, hogy visszafordulj? 

Volt! Szerintem elég makacs voltam, ezt tudom elképzelni. Rengetegen támadták meg ezt a döntést: ne legyek zenész, hanem szerezzek egy rendes szakmát, és utána-közben zenélgethetek. Igazából ezért nem mentem rögtön gimi után zenei pályára, akkor azt mondtam, hogy jó, rendben…aztán…jól bejött! (nevet) Bár a BME-s év sem volt haszontalan időszak, mert ott is tök jó dolgokat tanultunk, ami örökre hasznosítható tudás marad. 

Ez érdekes gondolat. Van olyan, ami szerinted közös a két területben? Nemcsak technikailag, hanem logikai rendszer szintjén is.

Fú, rengeteg! Egyre inkább biztos vagyok abban, hogy minden mindennel összefügg. Például, ha megtanulsz zsonglőrködni, akkor jobban fogsz tudni gitározni. Én ezt vallom, ez az, amiben hittem mindig, és figyeltem, hogy vajon beigazolódik-e. Úgy látom, hogy igen.

Carson Coma-koncert a Bánkitó Fesztiválon, 2019-ben.

Mondták rólad a srácok [a Carson Coma tagjai- a szerk.] az egyik podcastetekben, hogy rendszerszerető vagy. Pontosan mire céloztak ezzel?

Ez inkább abban az értelemben igaz, hogy én magamra vállaltam olyan szerepeket, hogy végiggondolok dolgokat, amiket mások nem mindig. Például nekem volt talán a legnagyobb színpadi rutinom a Carsonban. Pont emiatt figyeltem és előre felkészültem a dolog technikai hátterére is, mint például, hogy hogyan oldjuk meg, ha elromlik egy kábel a koncerten. Ilyenek előfordultak, de elsőre ezeket nem mindenki gondolja végig. Ez inkább az elején volt igaz, már jobban belejött mindenki, kitanítottam őket! (nevet) Amúgy tényleg, sokat tanulunk egymástól, főleg arról, amit a másikban jónak tartunk, változtatjuk egymás jellemét. Ez egy jó kis csapat, mert nagyon színes! Mindenki másban erős, és ez tök jól működik így. 

Ez látszik kívülről is. Te hogyan látod magad, mit teszel hozzá a két zenekarhoz, és ők mit tesznek hozzád mint ember, mint Bálint?

Ez tök jó kérdés. Én azt gondolom, hogy ez a rendszerszeretet dolog viszonylag jól kapcsolható ide. Sokszor egy olyan átfogóbb technikai tudást teszek hozzá a zenekari munkához, ami a többieknek nincs meg. Cserébe pedig pont azt kapom, hogy ezt a tudást hogyan tudom kicsit figyelmen kívül hagyni. Ezek az ismeretek egy nagyon para ketrecbe tudnak helyezni, amiből nem tudsz kiszállni, mert az van benned, hogy csak úgy jó, ahogyan te azt megtanultad. Viszont, ha találkozol egy zenei ötlettel, ami mégsem tökéletesen ugyanolyan, mint amit a tudásod alapján jónak tartanál, akkor nagyon nehéz végiggondolni, hogy az miért ilyen, majd eljutni odáig, hogy így is működhet. Nagyon fontos szempont, hogy mit kezd az ember azzal, ha valaki a zenekarban azt mondja,  figyelj, itt van ez, nem tudom mi ez, de szerintem jó. Ilyenkor szükség van egy bizonyos értelemben vett kreativitásra, ízlésre ahhoz, hogy felismerd, mitől jó ez az ötlet, hogy ezt később ki lehessen emelni belőle. Ezt nem érzem erősségemnek, és inkább a többiektől tanulom.

Nagyon sokan magyar alterként emlegetik azt a zenei stílust, amiben mozogtok.  [Magyarországon az alter(natív) zenei stílus elsősorban nem a többség által ismert magyar zenét takarja. Olyan előadókat és dalokat sorolnak ide, akiket az emberek egy bizonyos rétege ismer és hallgat. Ezek nem a sajtó népszerű formái útján (rádió, zenecsatornák) jutnak el a hallgatókhoz, hanem sokkal inkább koncerteken, internetes zene- és videómegosztó portálokon keresztül. Világviszonylatban azonban ezt a fogalmat nem kizárólagosan így értelmezik. – a szerk.] Te hogyan határoznád meg?

Hát mert magyarul van és alter! (nevet) Úgy ezen kívül… nehéz, mert az a baj – ezt csúnya kimondani –, de én azt gondolom, hogy a magyar zene fejletlen. Nagyon gyerek, sok szempontból. Amerika, meg Európa is már sokkal előrébb jár, ott nagyon kemény zenék vannak. Magyarországon is persze, csak pont ez a könnyűzenei vonal fejletlen itthon. Nagyon sok a próbálkozás, de nincs elég erőforrás, és van, ami fennmarad, van, ami nem. Azt gondolom, azért is nehéz ilyen stílusmeghatározásokat mondani, mert egyszerűen nincs rá szókincsünk. Angliában ez működne, az angol szavak viszont nem a mi zenéinkre lettek kitalálva, hanem azokra, amik ott kint vannak. Egyrészt ez sosem lesz ugyanolyan, másrészt nem is kell, hogy ugyanolyan legyen – a magyar kultúrának is megvannak a különböző sajátosságai, ahogyan a magyar nyelvben is másféle szövegek, dallamok működnek, mint angolul. Mire ezekre a jelenségekre saját szavaink lesznek, addig szerintem el fog telni egy kis idő. Mi a Carson Comában azt szoktuk mondani magunkra, hogy rock, mert abba minden belefér. Ennél szűkebbre nehéz venni, szerintem. 

És a Csaknekedkislány? Az inkább közel van az “alter” vonalhoz…

Ja, igen! Az inkább. Én egyébként nagyon szerettem a CSNK-t amikor gimibe jártam, koncerteken is voltam, és ez bennem is úgy élt, hogy vannak ezek a magyar alter zenekarok, mint az Elefánt, meg a CSNK, meg a Szabó Benedek. (nevet)

Bálint (balra) a Csaknekedkislány zenekar tagjaként.

Szerinted miben különbözik a két zenekar?

Fú, teljesen mások! Úgy lehet talán megfogalmazni, hogy a CSNK-ban magaskultúrát tanult, érett úriemberek szórakoznak, a szó legjobb értelmében véve. Ott ez tényleg egy művészeti tevékenység, amiben a tagok tudják, hogy ők milyen emberek, és a személyiségükhöz hozzátesznek azzal, hogy ők zenélnek. Ami tök jó, de érted, ez már felnőtt emberekről szól. Ezzel szemben a Carson Coma, mondjuk úgy, hogy hat hiperaktív mókus. (nevet) Ez azért is van így, mert a CSNK nem egy megélhetési karriert épít, ők megélnek a saját munkájukból. A Carsonnál meg pont ebben van a hiperaktív mókus-faktor. Itt nekünk célunk az, hogy ebből mi szeretnénk megélni, mert azt gondoljuk, hogy akkor tudjuk majd úgy igazán azt csinálni, ami szerintünk jó. Kell idő arra, hogy a zenekarba fektessünk be minden energiát, és ha ebből is jön a pénz, akkor már nem kell mellette például fix munkaidőt vállalni valahol. A CSNK esetében fölösleges arról beszélni, hogy egy dal hogy lesz befogadhatóbb, mert a CSNK-nál nem ez a szempont, hanem hogy nekünk mi tetszik. Ez a Carsonnál is így van, csak ott emiatt jobban figyelembe vesszük a visszajelzést. Ez egy tök nagy szemléleti különbség a két zenekar között. Azt viszont észrevettem magamon, hogy egy-egy próbán a másik csapat értékrendjét próbálom egy kicsit képviselni, ez előfordul. Mindenki valamilyen szinten adaptálódik a környezetéhez, de nagyjából ugyanabból indulok ki.

Ti elég közvetlenek vagytok a közönséggel. A CSNK-nak nagyon személyesek a dalszövegei, a Carson Comának pedig ott van a Carson komák zsibongója Facebook csoport, ami a közönségetek egy szűkebb rétege. Itt a saját profilotokkal vagytok fent, a tagok pedig a hozzátok kapcsolódó témákról beszélgethetnek szabadabban, barátibb jelleggel. Itthon azért nem túl gyakori, hogy ennyire közel legyenek egymáshoz az előadó és a közönsége, akik gyakorlatilag mostanra egy közösséggé váltak. Ezáltal elmosódik köztetek és a hallgatók közötti határ. Szerinted ez lehet követendő példa a zenében?

Ez azért nehéz, mert ha az is lehetne, ez egy olyan dolog, ami nem mindenkinek megy. Ezt nem pejoratív értelemben mondom, hogy “sikerül”, hanem egyszerűen mi alapvetően szeretjük, hogy van kommunikáció, oda-vissza, de ez nem mindenkire igaz. És ezt amúgy teljesen meg tudom érteni, hogy ezt lelkileg néha nehéz kezelni. Hogyha emberek százai nyilvánítanak rólad véleményt, az egy olyan dolog, amire az evolúció nem készített fel téged, mint embert. Ezt valahogy az agyadban úgy kell helyreraknod, hogy abba ne őrülj bele. Közel lenni a közönséghez valamilyen szempontból egy bizalmi viszony. “Segítsük egymást, kíváncsiak vagyunk arra, hogy mit gondoltok, mi a véleményetek” – de közben nem szabad bekattani tőle. Ezt mindenki másképp kezeli. Az is benne van, hogy nekünk nagyon jófej közönségünk van, és a közelséggel emiatt nincs para. Mert azt mondjuk, hogy “igen, ezek vagyunk mi, és ha ez nektek szimpatikus, akkor valószínűleg mi jóban leszünk”. De ez nem mindenhol van így, szóval ez elég összetett szerintem.

Mondtad, hogy volt olyan, amikor a zene és az egyetem egyszerre futott az életedben. Előfordult veled, hogy döntened kellett, hogy az életed egyes területei között melyik a hangsúlyosabb?

Volt ilyen; mindig nehéz volt kezelni, hogy melyik a prioritás. Az évek során meg kell tanulni, hogy ki mennyit bír, és mennyit tud vállalni. Ez nem egy előre kitaposott ösvény,  hogy bizonyos dolgokat meg kell tenned, amitől jó és ismert zenész leszel, hanem inkább mindenfélét csinálsz, aztán egyszer majd valami bejön. Közben viszont egyensúlyozol egy kötélen, hogy semmiből ne maradj le nagyon. Nyilván hosszútávon ezt nem lehet. Én egyébként azt érzem, hogy majd kialakul, hogy ki leszek én, és mit csinálok, amiben teljes energiabefektetéssel tudok működni. És akkor ez a dolog is rendben lesz.

Bálint (középen) a Csaknekedkislány Féltél szeretni
című dalának klipforgatásán.

Milyennek látod a zenész szakmát olyan emberként, aki ezt tanulja, és aktív részese is egyben?

Igazából apró részleteket láttam különböző területekből. A népzene szakma például…na az kemény. Nem tudom, hogy lehet nyolc órán keresztül zenélni. Aztán a jazzel találkoztam a jazzdob miatt, az is kemény, csak máshogy, mert a műfaj küzd az akadémikus szintű elismerésért. A jazz-zenész akkor lesz jazz-zenész, ha azt kitanulta. Nem úgy, mint a könnyűzenében, ahol ha tudsz valamit, akkor csináld, és senki nem kérdezi meg, hogyan tanultad meg. A klasszikus zenével most ismerkedem, mert a szakom annak számít. Az inkább a kultúra fenntartása, meg azé a technikai tudásé, ami mozog vele. Egyébként ez úgy néz ki, hogy az elektronikus zenészek sokfelé mennek egyetem után, nagyon különböző területekre. Van, aki popslágert fog írni, van, aki filmzenét, és van olyan is, aki évente kétszer előadja a MÜPA-ban azt, amin az elmúlt fél évben dolgozott. Ez tök jó, de nagyon széles, egyelőre még annyira nem látom át.

A könnyűzenével ezt hogyan hozod kapcsolatba? Mondtad, hogy van egy erős zeneelméleti alaptudásod, amit a klasszikus tanulmányaidból is szerzel. Ez jól mozgatható a kettő között?

Igen, igen! A zene valójában olyan dolog, hogy bármit csinálsz, azt utána nagyon jól lehet konvertálni egyik műfajból a másikba, ha van hozzá érzéked. Tehát bármi bármivel működik, mert egyszerűen ez olyan, mintha a műfajok különböző nyelvek szókincsei lennének. Ha például megtanulsz egy nyelvet, amit eddig nem ismertél, akkor egy új látásmódot is megismersz. Amikor pedig az új nyelvből szerzett tudásodat visszaülteted abba a nyelvbe, amit egyébként is beszélsz, akkor bővül a szókincsed, a fogalmazásmódod  és a műveltséged az eredeti nyelven is.

Mivel te inkább a zenei részéért vagy „felelős” a dalaitoknak, mennyire számít neked, hogy milyen szöveg kerül a zenéhez, amit szerzel? 

Amíg zenét hallgattam, és nem írtam, addig nem annyira számított a szöveg. Nem zavart, ha ott van, de nem úgy tekintettem rá, mint mások, hanem mint egy hangszerre, hogy az is csinál valamit. Sokszor nem is értettem a dalszövegek jelentését, mert alapvetően kicsi korom óta vannak problémáim a hallott szöveg értésével. Emiatt például sokáig egyáltalán nem hallgattam magyar alter zenét, csak azokat a dalokat, amiket zeneileg is izgalmasnak találtam. Most már ez azért kevésbé van így, folyamatosan formálódom, muszáj valamilyen szinten ebbe is beletanulnom a zenekar miatt. Bár volt már olyan, hogy én szöveget írtam, csak kevés. (nevet) Például a Carson Comában a Cringe days-t, de persze az más, mert angolul van, angolul toleránsabbak az emberek a szöveggel. 

Van olyan, akivel szívesen dolgoznál a jövőben?

Szívesen elmennék a Dalfutárba! Ezen kívül… nem szoktam ilyeneken álmodozgatni, hogy akkor húú, én az Arctic Monkeyssal akarok dolgozni. Hanem majd jön magától. A CSNK is ilyen volt, egyébként. 

Ha írhatnál egy levelet annak a Bálintnak, aki 10 évvel idősebb nálad, mi az, amit szerinted mindenképp tudnia kéne?

Nem igazán gondolkozom ilyeneken. Úgy látom magamat, hogy rengeteg területen kell még fejlődnöm. Ez így van az emberrel, mindig van hova fejlődni, de azt a tendenciát látom magamon, hogy ha valamit már egyszer jól csináltam, azt meg szoktam jegyezni. Nem éreztem még soha, hogy zsákutcába futottam, ezért nincs meg bennem az a késztetés, hogy valamit jól megmondjak magamnak. Hogyha valami fontos, akkor azt gondolom, hogy az része marad annak az embernek, aki én vagyok.

Nagyon érdekes dolgok hangzottak el, köszönöm szépen az interjút Kun Bálintnak, továbbá a közreműködést Gál Panninak és Gyura Rékának!

A cikkben szereplő képeket Komróczki Diána készítette.

Hangyás Eszti