Minél jobban szeretnék megtanulni monociklizni, annál inkább nem megy. Pedig milyen jó lenne vele kakaós csigáért menni a boltba! Minden vágyam, hogy megtanuljak vele közlekedni, mégsem kerülök közelebb ezen célomhoz. A megvalósítás gesztusa teljesen idegen, minél inkább tervezem, annál messzebb kerülök tőle. Ha rá is ülök, akkor sem megy, akárhogy egyensúlyozok, bárhogy igyekszem, előbb-utóbb felidegesít, kedvem szegem, és ott hagyom porosodni, ahol eddig volt. Feladat: a fent említett monocikli és kakaós csiga esetét, a kedves olvasó helyettesítse be bármire. Minél személyesebb és sajátosabb a példa, annál szemléletesebb. Célszerű valami olyan dologgal kezdeni, amit régóta szeretne megvalósítani, de kevés sikerrel járt eddig.
Ismerős az érzés, amikor minden elhatározásunk és szándékunk ellenére törekvésünk egyszerűen saját kardjába dől? Próbálkozásaink eredménytelenek, a fluktuáló motivációinkra állandó árnyékot vetnek elvárásaink és görcsös próbálkozásaink. De mi is történik valójában? Hogy létezhet az, hogy célirányos szándékaink megvalósítása időnként tökéletes iniciáléja a mérhetetlen sikertelenségnek és kudarcélménynek? A körülírt, de meg nem nevezett jelenség, az ironic procces, vagyis az ironikus ellenhatás. Az a jelenség, amikor valamit nagyon tervezünk, rákészülünk a megvalósítására, azonban csak azért sem sikerül, görcsös igyekezetünk, feszült törekvésünk miatt – tartja a pszichológia. Egyszerű példával élve, fel szeretnénk kelni reggelente, hogy meditáljunk, de akárhogy igyekszünk nem sikerül kikelni az ágyból. Másnap fél órával korábbra állítjuk be a vekkert, és természetesen ugyanúgy nem kelünk fel. Épp az ellenkezője valósul meg, mint amire törekszünk.
(Forrás: pinterest)
Jelen cikknek nem célja az ironikus effektus teljes feltárása, valamint a pszichológiai, filozófiai érvek felsorakoztatása a lehetséges megoldások mellett. Célom csupán az ironikus ellenhatásban rejlő nem szokványos, de mindennapi paradoxon felvillantása. Továbbá az ironikus ellenhatás dualitásának kihangosítása, miszerint tudatos törekvésünk ellenére akadályozva vagyunk céljaink elérésben. Gyakran hiába görnyedünk keresztrejtvények rébuszai felett, nem sikerül a választ megtalálni, míg kakaós csigáért menet, az utcán spontán felvillanhat bennünk a helyes megoldás, görcsölés nélkül.
Ha a felismerjük az ironikus ellenhatás törvényszerűségét, akkor feltehetjük a kérdést: mégis hogyan van alkalmam bármit is elérni az életben? Ha el akarok valamit érni, akkor azt biztosan nem érem el, viszont ha az ironikus ellenhatás működését felismerjük, kihasználhatjuk azt. Nem kell akarni a célt, és akkor elérhetem azt. A válasz az, hogy a jelenség sajnos nem ilyen egyszerű. A cél felé vezető út ugyanis nem azonos a célba éréssel. De akkor hol van az a határvonal, ami elválasztja a tudatos törekvés célirányát a tudatos nem-törekvés célirányától? Buddhista metaforával élve, hogyan lehetséges, hogy minél inkább törekszem a hegyre vezető úton a csúcs felé, annál inkább eltávolodom tőle. Amíg törekszünk, addig folyamatosan közelítünk a célunkhoz, de elmulasztjuk azt megvalósítani. Ha viszont nem törekszünk, csak hagyjuk, hogy megtörténjen velünk, akkor elérhetjük a hegy tetejét. Tehát törekedhetünk, pont a görcsös akarásunk lesz az, ami elvágja az útját a sikeres megvalósításnak. A következő felszólító mondat kiválóan alkalmas az ironikus effektus szemléltetésére:
Ne gondolj a kicsi zöld háromszögre!
Kinek sikerült rágondolni a nem rágondolandó háromszögre? Ha egy gondolatot el akarunk fojtani, az valójában nem valósulhat meg anélkül, hogy ne gondolnánk rá. Mennyivel egyszerűbb lett volna az az instrukció, hogy „Gondolj a kicsi zöld háromszögre!”. Az elménk ugyanakkor nem figyel a tiltó szóra: „ne” mivel a mondat jelentéstartalma szerint cselekszik, amiben a felszólító ige emelkedik ki, azzal az utasítással, hogy gondolj, majd ezt követi a tiltás. Azonban ekkor az már elkésett, hisz rágondoltunk, akaratunk ellenére. Az is megtörténhet, hogy spontán helyesen végrehajtottam a feladatot, és az is, hogy nem, az eredmény akkor indifferens, ha nincs bennem görcsös végrehajtás és törekvés.
(Forrás: succed.com)
A tudatosság és a valóság ügye: A buddhizmus egyik iskolája, a Jógácsára szerint, minden, ami körülvesz minket, csak a tudatunkban létezik, tehát csak tudatosság van. Ebbe beletartozik az egész világ, minden, amit a világról, vagy magukról gondolunk. Továbbá más tudata is, és minden, amit más a világról és magáról gondol. Noha ezt nem úgy kell értelmezni, hogy a kakaós csiga, mint olyan, nem létezik, csupán a fantáziánk szüleménye. Sokkal inkább azért nem létezik, mert nem magát a dolgot tapasztalom, hanem egy, a tárgyról alkotott tudati konstrukciót.
(Forrás: pexels.com)
A kakaós csiga csak egy mentális kép, amit a tudatom az aktuális tárgyról készített. A tudatosság magában foglalja az alanyt, aki észlel, gondolkodik, lát, hall stb., továbbá a tárgyat is – a kakaós csigát -, amit ízlelek, látok, amire gondolok. Tehát a belső szubjektum, (észlelő alany – én) és a külső objektum (kakaóscsiga – tárgy) illuzórikus módon, egymástól elkülönülve, dualitásban jelenik meg számomra. Mivel a jógácsárinok szerint minden pillanatban csak tudatosság van, a tudat alanyként és tárgyként is láttatja önmagát, önmaga számára. A tudat „kétosztatú”, és e természete miatt, alkotja azt egy látvány, a tapasztalt rész, és egy látó, a tapasztaló, alanyi rész is. A fent leírtakat jól szemlélteti Karinthy Frigyes szellemes szállóigéje miszerint: „Azt álmodtam, hogy két macska voltam és játszottam egymással.”
Mivel a tapasztaló és a tapasztalt tárgy is csak a tudaton belül létezik, ezért a kakaós csiga csak tudati konstrukció, semmi más. Mivel minden tapasztalásom szubjektív, így azok csakis a saját tudatom konstrukciói lehetnek. Tudatom éppen láttatja önmagát, önmaga számára, és önmagán keresztül érzékeli önmagát, mint tárgy, még akkor is, ha ez egy kakaóscsiga. Nincsen semmi a tudatunkon kívül, ha valamit ki szeretnénk onnan zárni, már óhatatlanul behoztuk azt a tudatunkon belülre. „Gondoljunk csak” a ne gondolj a háromszögre, paradoxonra. Röviden, nincs se alany, se tárgy, csupán ezek találkozásából létrejövő tudatosság. Tehát, a képlet egyszerű: kakaós csiga + alany = látás – tapintás, ízlelés – szaglás tudatosság.
A pillanatban elveszve:
A buddhista pillanatnyiság tana szerint nem az aktuális és objektív valóságot látjuk, hanem a múltat. A perceptuális jelenünk körülbelül 3 másodperc, a szubjektív megélésünk ezzel a három másodperccel kapcsolatban lehet egészen rövid, vagy fájdalmasan hosszú. [(Ezen a ponton kicsit megállok az írásban, mert kezdek rágörcsölni és lassabban jönnek a szavak)] – ˙[(Majd folytatom, amikor spontán elkap a gépszíj)]. A pillanat a valóságunk legkisebb időegysége, egy pillanat a meditációban lehet nagyon elhúzódó – gondolatok nélküli, míg révült állapotban lehet nagyon rövid, és gondolatokkal telitűzdelt. A pillanat tehát elsősorban egy elméleti műegység, egy szubjektív érzékleti tapasztalás, bármilyen objektív mérőszámmal is ruházzuk fel, a belső megélt idő nem fedi le az objektív idő megélését. A környezetünkben lévő tárgyak, jelenségek, ingerek olyan állandó és gyors változásban vannak, hogy mire feldolgozzuk, tudatosítjuk őket, addigra már emlékek lesznek. A pillanatnyiságban gyakran esélyünk sincs ezt a változást nyomon követni és tudatosan észlelni. Hiszen, mire a tudatosságunkban észleljük őket, a hang megváltozik, a kép elillan, az érzés elszáll. Megragadhatjuk a jelenséget úgy, mint a távoli naprendszerek fényeit, a jelenben még érzékeljük őket, de lehet, hogy már rég kihunytak. A valóságunk pillanatnyi, folyamatosan változó és nem állandó, észlelésünk viszont ezt a változást képtelen követni, meg is születik az állandóság és a változatlanság illúziója, amit a tudatunk konstruál saját magunk számára. Az állandóság illúziójának csapdájába pedig könnyen beleszaladunk a hétköznapjainkban. Gyakran önmagunkat is állandó, változatlan tulajdonságokkal, érzelmi világgal és szemléletmóddal ruházzuk fel. A tudatosság már csak ilyen, önmaga számára létrehozza saját illúzióit. Tehát látjuk, hogy a belső szubjektum és a külső objektum ugyanarra a tudati működésre vezethető vissza.
Összegzésül, a világ és jómagam is csak a külső és belső tárgyak képzelgő megkülönböztetése. Ebben a „kétosztatú” (alany – tárgy) világban, bármit is szeretnék elérni, ha rágörcsölünk szándékaink ellenére: nem sikerül megvalósítani. Ha elengedjük törekvéseinket, elérhetjük céljainkat is. Tehát egyszerre meg is élhetem saját magamat, mint ágenciával rendelkező lény, meg nem is. Van hatásom a külvilágra meg nem is, elérhetem céljaimat, meg nem is. A kérdés csak annyi, hogy volt-e bármi értelme ezt a pár ömlesztett gondolatmenetet megírni, vagy sem, érdemes volt-e a kedves olvasónak, ezt elolvasni, vagy nem? Aproró, haladjunk is tovább a vagylagosság témájával pár záró gondolat mentén.
A buddhista apoha elmélet szerint, a tárgyak, jelenségek, események kategorizálása, megnevezése során kizárok minden olyan fogalmat, ami nem az adott megnevezett tárgy vagy jelenség. Amikor azt mondom, hogy kakaós csiga, akkor tudatom automatikus kizárást végez, minden más tárgy irányába. Tehát, fogalmi szinten, ami kakaós csiga, az nem lehet diós csiga. A buddhista jógacsárinok szerint a pillanatok váltakozása olyan nyomon követhetetlenül gyors, hogy belső szubjektumunk illuzórikusan ugyanannak a pillanatnak érzékeli a kakaós csigára és a diósra való figyelést. Azt érezhetjük, mintha egy adott pillanatban gondolkodnánk mindkét tárgyon, de valójában ez két különböző pillanat, két különböző kizárás. Amíg a kakaós csigára gondoltunk, addig nem lehet a diós csiga a tudatunk tárgya, (1. pillanat). Majd, amikor már a diósra gondolunk, akkor a kakaós már nem lehet a tudatunk tárgya (2. pillanat). Mi mégis egy azon pillanatnak, tudati mozzanatnak és valóságnak éltük meg. De mit is tehetnénk, ha egyszerűen ilyen a mindennapi hétköznapi működésünk.
(Forrás: mindmegette.hu)
Ha a monociklizés, amit szeretnék szándékosan megvalósítani, dualitásokba (alany – tárgy) valamint, folyamatosan nyomon követhetetlen pillanatnyi változásokba van beágyazva, akkor hogyan is érthetjük meg azt, hogy igyekezetünk ellenére minden törekvésünk a visszájára fordul. Szándékaim ellenére vagy elérem célomat, vagy nem, vagy pedig tudatosan nem törekszem, hogy elérjem a célomat, azért hogy elérjem azt. Bármilyen bonyolultnak is hangzik, de a megvalósítás gesztusa mindenkinek adott. Kellemes próbálgatást.
Kedves olvasó, én magam is bőven elkalandoztam a valóság, és a fantázia határvonalán. Nem állt szándékomban érthetetlen dolgokat írni, de lehet mégis sikerült, bármilyen ironikus is, elgondolkodtatni szerettem volna az objektív világ, a szubjektív valóságunk, az idő, és az akarati cselekvésünk természetéről. Szerencsére az írói távolságnak megmaradt az a bája, hogy kérdőre vonás esetén mondhatom, hogy szándékosan lett érthetetlen, dicséret esetén pedig, hogy nem állt szándékomban semmi érthetőt írni.
Fodor Gellért
Felhasznált irodalom:
Agocs, T. (2018). Buddhista Ismeretelmélet. A Tan Kapuja. Budapest,
Farkas Attila Márton. Céljainkon túl. A Tan Kapuja. Budapest 2021.
Farkas, A. M. (2021). Apoha elmélet, Buddhista filozófia 4. (Ismeretelmélet). Budapest, 2021.02.23.
Farkas, A. M. (2021). Jógácsára, Buddhista filozófia 6. (Jógácsára). Budapest, 2021.02.16.
Laár András. (2015, Május 19). Buddhizmus a mindennapi életben. [Videó]. Youtube. https://youtu.be/Y_tgxNqsevE
Tenigl-Takács László: A jógácsára filozófiája. Budapest Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó. 1997