Vattapamacsokkal tömködöd a hézagokat,
Azt mondod, hogy így nincs huzat miattad,
Mert szerinted belőled árad
Ez a süvítő, jeges szél. Mintha a lappoknál lennénk.
Felveszek egy kabátot érted, közelebb ülök.
Kicirógatom bordáid közül a pamacsokat,
Bekukkantok a rácsokon keresztül,
Egy kicsiny fészket látok. Valami kuporog
Gallyakból kirakott tábortűz mellett: a szíved.
Milyen édes és aprócska. Milyen vacogós.
Ha tehetném, leülnék mellé, de nem férek el ott.
Van nálam gumicukor, majd azzal kínálgatom.
Felpillant rám és lilára fagyott ajkakkal elmosolyodik.
Kijön a rácsokhoz és belekapaszkodik egyik ujjamba:
„Engedj ki és ölelgess meg, kérlek…” – alig leheli.
Kimászik a bordafészekből, az ölembe fészkelődik.
Leveszem a kabátomat és belecsomagolom,
Te pedig mosolyogsz, hogy milyen gyengéd vagyok vele(d).
Hálával teljesen hajtod vállamra a fejed,
Miközben ringatom karjaimban a szívedet.
Már kevésbé vacogsz az üres fészekkel mellkasodban.
Gál Panni
