– avagy hol találhatunk rá a motivációra?
Az embernek sokszor csak egy szikra kell ahhoz, hogy rájöjjön, mit is akar kezdeni az életével. Csupán egy egészen pici szikra, ami belobbantja elméjét, megtölti azt a termékeny gondolatok lángjaival, majd hagyja, hogy az égő lelkesedés arra ösztönözze, hogy mindenféle izgalmas dologba belevágjon. Egyszerűen úgy is fogalmazhatnék: céltudatos és motivált lesz tőle.
Hadd legyek egészen őszinte. Ez a szikra belőlem
nagyon sokáig totálisan hiányzott.
Utáltam, hogy az emberek állandóan azt kérdezgették tőlem, miért éppen ezen a szakon vagyok, mit fogok majd dolgozni és hol látom magamat x év múlva. Mintha az egyetemistáknak már kész tervvel kellene rendelkezniük a jövőjüket illetően, holott sokszor még azt sem tudtam eldönteni, mit egyek másnap ebédre, ami nem tésztás leves vagy konzerves halsaláta. Részt vettem az órákon, hallgattam az előadásokat, csináltam a feladatokat, de valahogy egyre inkább elbizonytalanodtam abban, hogy mit is fogok én mindezzel tenni később. A pedagógia szak már eleve egy olyan misztikus hely, ahová senki sem jár és senki sem tud róla semmit. „Most akkor te tanár leszel?” – kérdezték tőlem sokan. Hát nem egészen, válaszoltam általában, mivel mi inkább magát a nevelést, mint önálló tudományágat tanuljuk. Na ilyenkor jött mindig a ködös tekintet, a bizonytalan bólogatás egy halk „aham” kíséretében, majd a rettegett kérdésfeltevés: „és akkor te mit fogsz ezzel dolgozni?”
Talált, süllyedt! Következhet a kényszerű mosoly, a zavart nevetgélés és a „hááát, azt még nem egészen tudom” habogás gyönyörű mesterhármasa.
„Mégis mihez szeretnél majd kezdeni ezzel a végzettséggel?”
Ez az olyan sokat hallott, de soha meg nem válaszolt kérdés visszhangzott a fejemben idén nyáron is, amikor egy találkozó után éppen hazafelé utaztam a buszon. A testemben érzett, egyre inkább erősödő fáradtság nem igazán engedte, hogy túl sokat gondolkodjak, így csak ledobtam magamat az első üres helyre, amit megláttam. Előszedtem zsebemből a privát kis burkot teremtő fülhallgatómat, s amikor a Spotify lejátszási listájával párhuzamosan a busz is elindult, egy hang ütötte meg a fejemet:
– „Szabad ez a hely?”
Felnéztem. Egy középkorú férfi állt mellettem, arcán széles mosollyal. Szürke melegítő szettjével és feltűnő, aranyozott ékszereivel nem keltett bennem túl pozitív benyomást – erre ráerősített az is, hogy masszív felhőként lengte körbe az iszonyú erős alkoholszag. Erre mégis mit feleljek?, futott át az agyamon. Halványan biccentettem a fejemmel, mire ő leült mellém, és szinte azonnal dicsérgetni kezdett, milyen szép és csinos vagyok. Na, gondoltam, újra itt egy részeg pali, aki teszi a szépet a fiatal lányoknak, és most még csak menekülni sem tudok, mert én ülök belül, az ablak mellett. A fejemben már minden eshetőséget lejátszottam (éljen a túlgondolás művészete), de arra nem számítottam, ami ezután következett. A férfi megkérdezte, hol tanulok, majd az erre adott válaszomat olyan kitörő lelkesedéssel fogadta, amit hirtelen nem is tudtam hova tenni. Ragyogó tekintettel kezdte el magyarázni azt, hogy ő mindig is pedagógiai irányba szeretett volna menni, de tanulmányait abba kellett hagynia az anyagiak miatt. „Pedig Pécsre jártam, a Gandhiba, tudod, ahová a kisebbségek járnak, és érettségiztem is ott”, tette hozzá némi keserűséggel a hangjában. A rejtélyes férfi sorolni kezdte, milyen tantárgyai voltak, és miket tanult – meglepő pontossággal idézte fel azokat is, amiket én az előző félévben tanultam, például az asszertív kommunikációs technikákat, vagy éppen filozófiai tételeket. A busz hangulata egy csapásra átváltozott: úgy éreztem, csak mi ketten utazunk rajta, egy egészen másik dimenzióban. Borzasztóan át akartam venni valamennyit ebből a fáradhatatlan lelkesedésből, amit ez a különös idegen csak úgy ontott magából. Amikor meg nem valósult álmáról kezdett beszélni, olyanná vált, mintha köd ereszkedett volna köré: utánozhatatlan áhítattal vázolta fel egy olyan programnak a tervezetét, amely a hátrányos helyzetű gyermekek tehetségkutatásával és felkarolásával foglalkozik.
Meglepettségemből felocsúdva nem is igazán tudtam mit reagálni a hallottakra, csak mosolyogva helyeseltem. Nem is kellett ennél több. A férfi ekkor felém fordult, nekem szegezte tekintetét, és professzionális motivációs előadókat megszégyenítő stílusban belekezdett:
„Nekem nem volt lehetőségem arra, hogy ezt az egészet véghez vigyem. De látom rajtad, hogy te nagyon okos vagy, és sokat tanulsz. Tanulj is, ameddig tudsz! Menj mesterre, doktorálj, minden, meg ne állj, amíg van lehetőséged rá! Aztán gondolj a kisebbségekre, a hátrányos helyzetű gyerekekre. Ha tanulsz, nagyon sok életet megmenthetsz, jobbá tehetsz, aminél szerintem nincs fontosabb a világon. Valósítsd meg ezt! Nekem most mennem kell, itt lakom, de minden jót hozzá!”
Azzal felállt, és leszállt. Míg én lefagyva, beszédén gondolkodva ültem tovább az Ikarus bőrülésén, ő visszanézett rám az ajtóból, és akkor, ott, abban a pillanatban, megláttam.
Megláttam azt a bizonyos szikrát ennek az idegen férfinak a szemében, ami fényesebben ragyogott, mint azt valaha is elképzeltem. Elmosolyodtam, kinéztem az ablakon, és az üveg tükröződésében úgy láttam, mintha az én szememben is csillogna valami.
Talán a szikra?
Átvettem volna?
Még az is megeshet.
Azóta eltelt három hónap, én pedig nem láttam őt többet. Nem tudom, hol lehet most, vagy mit csinálhat. Lehetséges, hogy épp egy másik fiatalnak nyitja fel a szemét valahol egy vidéki Ikaruson, ahol a naiv utas azt hinné, nem érheti őt meglepetés – pedig a sors kiszámíthatatlanabb, mint azt gondolnánk. Bár a történtek óta sem értem el több mindent egy átlagos egyetemistánál, a furcsa idegen szavai a mai napig olyan élénken élnek bennem, mintha csak tegnap történt volna, hogy beszédbe elegyedtem vele a buszon. Talán az ő hangja ösztönzött végül arra is, hogy gyakorlati helyszínemként egy gyermekotthont válasszak, ahová azóta is lelkesen járok hétről-hétre.
Nem fogok szépíteni, még mindig bizonytalanságot érzek a jövőmet illetően, és fogalmam sincs arról, merre visz majd az élet. Ezeket senki sem tudhatja, és nem is feladatunk az ezen való töprengés, szorongás. Azt azonban biztosan megtanultam, hogy sosem szabad feladnunk a bolyongást a motiváció felé vezető úton, hiszen néha a legváratlanabb szituációkban és emberekben fedezzük fel azt, mit is szánt nekünk a sors, merre is kellene elindulnunk. Addig is jó, ha nyitott szemmel járunk, mert a szikra bárhol, bármikor megtalálhat bennünket. Még az is lehet, hogy a „következő buszon, a ringó Ikaruson”, mint ahogyan azt Lovasi is megénekelte.
Képek forrása: pinterest.com
Csipke Ágnes