Előfordult már, hogy láttál egy hirdetést álmaid munkájáról, vagy egy olyan projektben való részvételi lehetőségről, ami felé régóta húz a szíved? Olyankor fellobban benned egy szikra, Aztán mégis továbbmentél/tovább kattintottál?
Miért mondunk le ilyen könnyedén ekkora lehetőségekről? Mert belül egy hang azt mondja, úgysem sikerülhet.
Egy Jog és Pszichológia által szervezett előadás erről szólt. „Az önsorsrontás pszichológiája” néven volt meghirdetve Porkoláb-Minarik Annamária klinikai szakpszichológus prezentációja, mely a fenti kérdéseket boncolta másfél órán keresztül.
„Pszichológusi tanulmányait az ELTE-n végezte, majd klinikai szakpszichológusi végzettséget szerzett a Pécsi Tudományegyetemen. Számos pszichoterápiás módszertanban képződött, alkalmazott módszerei közé tartozik többek között a szimbólumterápia, az imaginatív-meditatív technikák és a mindfulness alapú módszerek. (…) Pszichológusként terápiás munkájában segíti a kiégés és egyéb stressz indukálta problémák kezelését, a belső erőforrások megerősítése és az önreflexivitás növelése révén. Elkötelezett híve a pozitív pszichológiának, az önismeretnek, illetve a reziliencia és mindfulness alapú technikáknak.”
Írja a HVG könyvek oldala.
Miután kutakodtam kicsit az előadásról, na meg az előadóról magáról, már meg is vettem a jegyem az eseményre. A nagy szaktudású pszichológus bemutatója révén talán közelebb kerültem önmagamhoz, talán sikerült megértenem az önsorsrontás koncepcióját és ellenszereit.
Az otthonos hangulatban zajló előadás során először a „saját magunk hiedelemrendszere” címszó alatt ismerkedhettünk meg a tanult tehetetlenség fogalmával. A „learned helplessness” elméletet Martin E.P. Seligman, amerikai pszichológus alkotta meg, amely lényegében egy olyan mentális állapotot ír le, melyben a motiváció hiányában meg se próbál az önsorsrontó kitörni a kellemetlen helyzetéből, és meggyőződése a helyzet menthetetlen negatív végkimenetele.
A csökkentértékűség érzetével párhuzamosan kialakulnak azok a hibás gondolkodási sémák, mint például a „nekem ez a sorsom” hite. Azaz az adott személy úgy hiszi, csak rossz dolgokat érdemel, így minek is próbálna küzdeni ellene? Nem fog tenni semmit annak érdekében, hogy javítson a helyzetén, ezáltal mint egy önbeteljesítő jóslatként valóban meg is jelenik a negatív végkimenetel. Igazi ördögi kör…
Porkoláb-Minarik Annamária úgy fogalmazott, hogy sokszor anélkül, hogy észrevennénk, felveszünk egyfajta szűrőszemüveget, amely lényegében annyit takar, hogy az önsorsrontó tendenciával rendelkező emberek hajlamosak ezeken a lencséken keresztül látni a világot. Azzal, hogy könnyebben észrevesszük a negatív sémákat a mindennapjainkban, egy kritikus hang beépül a fejünkbe. Nagyon egyszerű benne ragadni ebben a látókörben, és tudatlanul kizárni minden pozitívat a világból, miközben csak a negatívat kebelezzük be.
Ez egy átlagos nap hogyan jelenhet meg?
Amikor az önsorsrontó személynek van egy csökkentértékűség-érzete, önbizalomhiánya, akkor eldönti, hogy az énképe szörnyű. A világból pedig csak ezek a visszajelzések fognak eljutni hozzá, hiszen a szemüvegével kiszűri, ezeket akarja észrevenni.
Innentől kezdve pedig már mi kreáljuk magunknak ezeket a mintákat, hiszen interiorizálódott ez a látásmód. Ezért fogunk tudni belőle könnyebben kilépni, mert csak mi tudunk tenni ellene.
A megoldás kulcsszava nem más, mint a tudatosítás, bele kell néznünk a tükörbe. Meg kell figyeljük, mi nem ideális számunkra az életünkben, és el kell vállalni a felelősséget.
Mit tehetek azért, hogy a vágyott életemet éljem?
Pszichológiai értelemben, ha úgy érezzük, nincs nálunk a kontroll, az szorongást kelt. Így egymással ellentétbe kell állítanunk a tehetetlenséget és a felelősség vállalását. Nem mindegy, hogy a sorsomat alakítom vagy elszenvedem.
Például, ha ismételten negatív visszacsatolást kapok egy baráttól, akkor azt felfoghatom úgy is, hogy a barátom milyen rosszat tesz velem (tehetetlenség). Vagy úgy is, hogy kicsit eltávolodom tőle a saját boldogságom érdekében (felelősség vállalása).
És itt kell legyőznünk önmagunkat – a negatív csapdába esett hangot a fejünkben, azt leváltani belső reflektálásra, cselekvésre.
A haladás hátterében pedig mint oly sokszor, itt is az önbizalom felépítése áll. Önmagunk dolgát könnyítjük meg azzal, hogy reális célokat tűzünk ki magunk elé, és úgy haladunk előre. Nem kell rögtön megváltani a világot, elég, ha nap mint nap legalább egy lépést haladunk előre.
A megoldás első lépése lehet a gondolatnaplózás. Egy-egy kérdés mélyebben való kifejtése akár írásban, akár gondolatban segíthet felismerni a saját negatív sémáinkat az életünkben.
Néhány kérdés gondolatnaplózáshoz:
- Mi esett rosszul?
- Mi történt előtte (mi váltotta ki)?
- Kiállok magamért?
- Milyen tanácsokat adok a szeretteimnek? Én megfogadom a saját tanácsaimat?
- Min szeretnék változtatni? Mi állít meg benne?
A 3 legfőbb lépés az önsorsrontás elhagyásához:
- A halogatás befejezése. Itt és most cselekszünk. Egyrészt a kifogások, másrészt a túlgondolás elkerülése végett.
- Nem szabad túlreagálni a kapott kritikát, mert az valójában elviselhető, sőt még hasznos is.
- Önfeltárás az arra méltóknak. Nem szabad félni közel engedni másokat.
Porkoláb-Minarik Annamária ars poeticája tökéletesen megfogalmazza:
„(…)Az önismeret kulcsa abban áll, hogy a sorsunk irányítását saját kezünkbe vesszük azáltal, hogy felismerjük és tudatosítjuk azokat a mélyben gyökeredző mozgatórugóinkat, melyek irányítják a viselkedésünket, szorongásainkat, kapcsolataink minőségét – az életünket. Ez a kulcs ahhoz, hogy változtassunk. S ahogy változunk mi magunk, úgy változtatunk Mindenkin és mindenen, akivel, amivel kapcsolatba kerülünk. “
Források:
https://hvgkonyvek.hu/szerzok/porkolab-minarik-annamaria
http://webpszichologus.hu/Webpszichologus/Pszichologusunk.html
Gajdics Judit