Finoman kopogtál és kinyílt az ajtó,
Be se volt csukva – nyitva volt mindig is.
Csak talán féltél tőle: monumentális,
Karmolt felületű, lila és… furcsa.
Pedig senki sincs mögötte, csak: én.
Persze ez önmagában egy nagyon nehéz tény,
Biztosan látod az ajtókeretbe vésve a kockázatot,
A veszélyt, a szenvedélyt és a vágyat.
Nem bánnám, ha odafigyelnél a szálkákra,
Még nekem is komoly odafigyelést igényel
Kiszedegetnem saját magamból – másokból még nehezebb.
Kérlek, figyelj oda magadra és ne bánd meg.
Még ne most. Ne az elején. Ne előttem.
Ha titokban, csendben, nélkülem csinálod
A rólam való leáldozásodat,
Az nem fog nekem úgy fájni,
Mint azoknak az áldozati kosoknak az ógörög történetekben.
Szegény kosok… mit is tehettek ők?
Kosnak születtek. Ennyi volt a vétkük.
Nekem csak annyi, hogy nyitva van az az ajtó,
Aminek a belső felére azt írtam: Szeretni születtem.
Gál Panni