A hideg ablaküvegre nyomtam az arcom, amin meleg leheletem párás foltot hagyott. Szemléltem az elcsendesedő udvart, ahogy a természet vesztes harcot vívott a közelgő fagyasztó idővel. Régóta nem hagytak már aludni, ezért látszott egy-egy ujjal rajzolt ábra a vékony ablaküvegen. Bambaságomból csilingelő hangja rázott fel. Eljött. Akkor este is eljött. Tudom, hogy nem hagyott volna magamra.
Izgatottan pattantam fel az ablakpárkánytól. Megmozgattam elgémberedett lábamat, majd utána illantam a szűk folyosón. A sötétbe burkolózó korridor mélyen elnyelte, már alig láttam alakját. Baljós érzés kerített hatalmába, ahogy mezítelen lábam csattogott az öreg csempén. Úgy éreztem, hogy a kopott falak alattomosan közeledtek felém, de mintha meghallották volna gyanakvó gondolatomat, a pillanat ideje alatt szorítottak körbe. Kétségbeesetten kapálóztam, miközben a vakolat repedezve hullott le a mellkasomat szorító falakról. Talán észrevette, hogy megtorpantam, azért fordult hátra.
– Ne maradj le – vetette oda nekem.
– De… – csendesedtem el. Valami nyugtalanított, de ahogy hátrapillantottam, csak a kihalt, meszelt falakkal határolt folyosót láttam. Zavarodottan ráztam meg a fejem és inkább közelebb húzódtam hozzá. Mélyen beleszippantottam a levegőbe, mert kellemes illata vett körül minket. A bizsergő érzés végigszaladt az egész testemen. Egymásba karolva lopakodtunk le a lépcsőfordulón, így biztonságban érezhettem magam.
– Csak fáradt vagy – magyarázta a zavaromat, és valóban igaza volt, mert megint éreztem, ahogy ólomkövek húzzák le esetlen szemhéjamat, de le kellett küzdenem a mámoros álmosságot. Ébernek kellett maradnom, mert minden alkalommal, amint csukódott volna le megfáradt szemtakaróm, lidérc rázott fel a kábulatból. A nyomasztó érzés folyamatosan velem volt. A tükörből a rémalak nézett vissza rám, álmomból két vállamat fogva rángatott fel és a fejemben is magabiztosan járt-kelt. Akkor is éreztem az árgus tekintetet minden lépésemnél. Sosem hagyott nekem nyugtot. Akkor este is itt volt és követett. Már mióta követett. A sötét árny a fejem felett lebegett és hívott magával a beláthatatlan mélybe.
– Hogy telt a napod? – szakított ki a bekebelező kormos ködből. Válaszolni szerettem volna, de mintha kiszívták volna a gondolatokat a fejemből. Ledermedve álltam, mert tényleg nem emlékeztem.
– Még mindig lopnak – vágtam rá hirtelen. Vacsora után megint eltűnt a poharam. – Elvitték a poharam – fordultam hozzá esetlenül. – Vissza kell vennem magamhoz, mert az az enyém. Nem vehetik el tőlem. – Határozott lendülettel indultam meg a konyha felé. Magabiztosan lépkedtem, pedig csak derengett, hogy merre lehetett.
– Erre – súgta oda nekem egy kopott, körablakos ajtóra szegezve mutatóujját. Óvatosan löktem be a nyikorgó csapóajtót, ami valóban a kihalt konyhába vezetett. A tisztítószertől bűzlő helyiségben még az olcsó szappantól csillogva sorakoztak fel a tálcák, tányérok és poharak. Két kézzel túrtam bele a pohárhadba, reménykedve, hogy megtalálom azt, amelyik hozzám tartozik. Eszelősen kotorásztam, majd rövidesen a magasba emeltem az elnyűtt tárgyat.
– Ez az! – néztem rá diadalmasan. Majd késlekedés nélkül a zsebembe tuszkoltam a karcos poharat. „Többet nem vehetik el tőlem.” – gondoltam határozottan. – „Amúgy se tudok még gitározni.”
Szinte elfehéredett a kezem, úgy szorítottam a vásott ruhám zsebébe tuszkolt eszközt. Annyira lekötötte a figyelmemet, hogy nem is foglalkoztam vele, merre lépkedtem. A kihalt folyosó végén halk könyörgés hallatszott. Lassan lopakodtam felé, pedig nem is akartam odamenni. Az esedező hang egyre közelebbinek tűnt. Tudták, hogy én voltam, mert a nevemet szólongatták. A lábam vitt előre. Habár egy rövidke pillanatra megtorpantam a szoba előtt, az nem volt elég arra, hogy a hűvös csempe lehűtse az izgalomtól felforrósodott talpamat. A megöregedett ajtó alatt vékony csíkban szökött ki a fény. A résen keresztül egy csápos lény suhanását láttam, majd hosszú ördögfarkának karcolását a kopott kövön. Két csavar rögzítette a nevével fényjelzett táblácskát a hólyagos falon. A hűvös kilincsre helyeztem ujjaimat, ami attól a pillanattól fogva nem is eresztett. Bátortalanul nyomtam le a zárat, ami egy nyirkos helyiségbe vezetett. A szoba közepén egy viseltes íróasztal álldogált, rajta hanyag papírhalmazok sorakoztak. Ütött-kopott bögréjén még fénylett ajkának nyoma. A falnak támaszkodott egy régi bársonykanapé, amire gyűrött jegyzeteit szórta. Még diákkorából őrizgetett tankönyvei színes fecnikkel díszítve töltötték fel a háttérben lévő polcos szekrényt. Ahogy a figyelmem tovább terelődött, megpillantottam az üvegajtós gyógyszeres szekrényt a sarokba állítva, ami olyan kellemesen csalogatott. A fogantyúért nyújtottam a kezemet, de hirtelen a földre rogytam, amint nagy erővel a fejembe hatolt. Otthonosan lépkedett az agytekervényeken keresztül, céltudatosan menetelt előre. Az emlékeim között kutakodott, de csak mindent összekuszált, ezért kellett őt kizárnom onnan. A fájdalom elviselhetetlen volt, miközben ő az elmémben egyre mélyebbre tört.
– Segíteni szeretnék. Azért vagyok itt, hogy segítsek – visszhangzott hazug monológja.
– Nekem nem kell segítség – ráztam meg határozottan a fejem, hátha sikerül kiejtenem a gondolataim közül. Négykézláb próbáltam feltápászkodni, de a fejem elviselhetetlenül lüktetett. Az íróasztalba kapaszkodva igyekeztem felhúzni magamat.
– Őrült vagy – tátogta felém a csorba bögre, amint felpillantottam.
– Őrült vagy – mormolta sorban minden tárgy.
Nem tudom, hogy szabadultam meg tőle, de amint kiértem erősen csaptam be magam mögött a pokol ajtaját. Hátamat nekitámasztva rogytam le a földre. Ő mellém ült. Igaz nem szólt egy szót sem, de tekintetében láttam mindent. Hozzá akartam bújni, de mintha nem lett volna valóságos. Riadtan néztem rá, de ő csak nyugtatóan mosolygott.
– Nem hagytalak magadra. Megígértem, hogy nem foglak. – Hálásan mosolyodtam el. Ez volt minden, amit akkor hallani akartam. Szívesen időztem volna el ebben a pillanatban, de fejével az udvarra vezető ajtó felé intett, mert sietnünk kellett.
Az éj már lehunyta szemét, csak pár lámpa pislákoló fénye törte meg a sötétbe takarózott estét. Csendesen kopogott lábam alatt a macskaköves út. Búcsúzóul körbe-körbe pillantottam. Ismerős alak rajzolódott ki meztelen lábbal a sárban állva. Hasonlóan volt felöltözve, mint én. A zsebében mintha kidudorodott volna valami, mint az enyémben a kopott műanyagpohár. Amikor megtorpantam, ő is megállt. Azt csinálta, amire én gondoltam. Az arcvonásai is nagyon ismerősek voltak, biztos láttam már korábban. Tajtékozva rohantak felé, de akkor még nem láttam, hogy kik. A sárban térdelt, miközben fehér ruhások szorították körbe, hogy lefogják. Akkor éreztem az ütődéstől fájó lábamat, a nedves érzést a tenyeremen és a kemény markokat a vállamon. Hisztérikusan sikítottam, de ők azzal nem foglalkoztak, csak töretlenül vonszoltak fel a szobába. Minden végtagomat erősen lefogták, hiába kapálóztam.
A dohos lepedő fátyolként takarta be megfáradt testemet. A reggeli napsugarak erőtlenül törtek át a vékonyka üvegen. Fel szerettem volna ülni, de sajgó végtagom nem engedte. Egy lilás-zöldes foltot figyeltem a karomon, de fejemet hirtelen elkaptam onnan, mert a folyosóról léptek hangja szűrődött be. Rövidesen felbukkant az ajtókeretben állva. Jegyzetfüzetét a mellkasa előtt szorongatta és játszott határozottsággal jött közelebb. Óvatosan ült le az ágy szélére és kissé habozva szólalt meg:
– Mi történt az este? – nézett mélyen a szemembe.
– Én…én nem emlékszem – hasított a fájdalom a fejembe.
– Este már nem hagyhatja el az épületet egyedül – közölte végül intően.
„Nem egyedül voltam” – szólaltam volna meg szinte azonnal, de egy motoszkáló érzés miatt, csak egy bizonytalan bólintással válaszoltam.
Novotny Petra