Olykor mindenkivel megeshet, hogy egy beszélgetés vagy egy közösen elvégzett feladat után már sokkal kedvezőbb perspektívából néz valakire, akit egészen addig csak a külseje alapján ítélhetett meg. Többek között ezt a problémakört is körüljárja Kőrösi Máté első filmje, a Dívák, melyben olyasvalakiket hoz hozzánk közelebb, akiknek rengeteg előítélettel kell szembenézniük az Élet egyéb akadályai mellett. Az alkotás diplomamunkának indult az SZFE-n, végül pedig egész estés HBO-dokumentumfilmmé nőtte ki magát.
A Dívák premiervetítésére puszta véletlen folytán keveredtem, amikor be akartam jutni a Toldiba egy teltházasnak ígérkező koncertre, a mozijeggyel pedig biztosítva volt a belépőm. Közben kiderült, hogy aznap este a Dívák című film premierje nyitja meg a Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztivált. Őszintén szólva egyikről sem hallottam egy szót sem azelőtt. Leplezetlen hátsó szándékokkal, elvárások nélkül ültem le megnézni a filmet. Ekkor még nem sejtettem, hogy úgy le fog esni az állam, ahogyan egy mindössze nyolcvan perces, sminkekről trécselő tinilányokról szóló dokumentumfilmtől soha nem várná az ember.
A Dívák egy gyönyörű felnövéstörténet, mely abban különbözik a többi coming-of-age filmtől, hogy minden perce valóság – és pont ettől fog a padlóra küldeni. A raszta Tina, az extrém sminkjeiről és stílusáról felismerhető Emese, illetve a nagyszájú, vagány, egyfolytában káromkodó Szani három elképesztően különböző lány. Közös bennük azonban, hogy mind borzasztóan erős, radikális személyiségek és korántsem egyszerű élettörténet bujkál a highlighter réteg alatt. Mindhárman a Belvárosi Tanoda diákjai, ahová hozzájuk hasonlóan olyan tanulók járnak, akiknek már meggyűlt a baja a közoktatással, és a Tanoda az utolsó esélyük az érettségire. A három lányt itt úgy ismerik: „a Dívák”.
Már az első tíz percben egyértelművé vált számomra, hogy nem nagyon tudok olyan filmet mondani, ami akár egy kicsit is hasonlít ahhoz, ami a szemem előtt zajlik. Kőrösi Máté nem csak rendezett egy filmet, de hónapokon keresztül mindenhol ott volt a három lánnyal. A sulitól kezdve a munkán át a pizsipartiig, tényleg mindenhol. Ennek során ő is a szereplők sorába kerül, de mégis inkább mesélőként, aki meghúzódik a háttérben, és pont akkor bukkan fel, amikor szükség van rá. Kívülállóként, objektíven, mégis belülről, az események részeként meséli el a történetet, mely során szépen lassan a negyedik Dívává válik.
A Mátét és a lányokat egyre szorosabban összekapcsoló lánc adja a film gerincét és ívét. A film eleje könnyedén indul, régen röhögtem annyit filmen, mint a Dívák első háromnegyed óráján. Ahogy a rendező és a lányok közt egyre inkább elmélyül a barátság, úgy adnak egyre többet magukból a Dívák. A film egyre komolyabb hangot üt meg, majd teljesen váratlanul magával ránt a mélyvízbe. Abban a pillanatban az egészen addig sírva röhögő közönségben hirtelen olyan néma és súlyos csend lett, hogy levegőt is alig mertem venni, de igazából nem is kaptam volna. Egyszerűen gyönyörű, hogy az érzelmek milyen széles skáláját élheti át a néző csupán nyolcvan perc leforgása alatt.
A film hitelesen ábrázolja, milyen is ma Magyarországon egy húszéves, aki éppen önállósodik, külön költözik, munkát vállal, kilép a nagybetűs Életbe, eldönti, mit kezd magával – és az ezekkel járó tragédiát is megjeleníti. Már a saját bőrömön is érzékelhettem jónéhányszor, hogy ezek az események és döntések, melyek a szüleink idejében teljesen magától értetődőek voltak, ma már alapvető generációs problémát jelentenek. A három lány fel meri vállalni a súlyos egzisztenciális és generációs fájdalmakat, melyek mindannyiunk számára ismerősek, mégsem beszélünk róluk: szakítás, szingliség, elhagyatottság, a család elvárásai, a szorongás, az identitás vagy a drogok. A film szépen lassan bevezet a tinédzserkor poklának legmélyebb bugyraiba, miközben szembesít minket, milyen nehéz dolga is van annak, aki az átlaghoz képest sok lépéssel hátrábbról indul neki a felnőtté válásnak. Ezt az egész fojtogató sötétséget pedig rózsaszín cukormázzal fedi: a fiatalság könnyed derűjével és szórakozottságával, mely tökéletesen szemlélteti a tinédzserkor ingadozó, kicsapongó, olykor radikális és intenzív tudatállapotát.
A film egyébként csak úgy sistereg a girlpowertől. Három borzasztóan erős, mégis törékeny Nőt láthatunk, ahogy az Élet citromjaiból olyan limonádét csinálnak, hogy akármelyik macsó férfi megirigyelhetné. A vetítés utáni beszélgetés során Tina beszélt arról, hogy számukra nem volt más választás, csak az önállósodás, és egészen addig egy percig sem gondolkodott, hogy esetleg ez máshogy is lehetne. „Mostmár kezdem érteni, mi a mondanivalója” – így fogalmazott a róla készült filmről.
Előfordul, hogy a legváratlanabb helyen és időben bukkanunk egy élményre, mely később óriás transzparensként emelkedik ki emlékeink közül. Én is így bukkantam a Dívákra, mely számomra magasan kiemelkedik azok közül a filmek közül, melyeket idén láttam, magyar filmek között pedig biztosan nem találni párját. Meleg szívvel ajánlom minden, az Élet pályáján kezdő és haladó versenyzőnek.
Knauz Anna