Autóban ülve közénk ereszkedik
a feszültség füstje, mely csöndben
apró darabokra szabdalja tüdőmet:
hallgatok. Merengve szemlélem a párás
ablaküveg torzította táj-
képet: futószalag-korlát rohan
előlem. Menekül? A felhők viszont mind
velem tartanak – nem akarom,
hogy e nehéz úton magamra hagyjanak.
Régen varázslatnak hittem
– ma már csak mozgási parallaxisnak hívom.
Pont, mint a hó. Az út szélén még
hegyekben áll, s ragyogva kacag,
e keréknyomokban azonban már csak hűs
pocsolyák mesélik egykori ittlétét.
Régen sokszor tűnődtem azon,
apró ujjaimat összezárva vajon
hová tűnik a hó?
Hová tűnnek a gyermekkor csodái?
Tovább száguldunk. Én közben azt
kívánom, bárcsak hó lehetnék, és
markomba szorítva láthatatlanná válnék.
Csipke Ági