– Kárba veszett az ebéded. – jelentette ki közömbösen a nyilvánvalót, miközben elhaladt mellettem. Pislogás nélkül meredtem az ismeretlen után. Mintha nekem nem tűnt volna fel, hogy a grammra kimért natúr csirkemell, jázmin rizs és párolt zöldség tehetetlenül hever a lábam előtt. Egy zsepivel a kezemben lehajoltam, hogy enyhítsek az általam okozott káoszon.
A falnak csapódó bejárati ajtó és óbégatásom jelezte a harmadik emeletnek, hogy hazaértem. Dühösen pillantottam a hátam mögé, az ajtóban hagyott csomagra, amibe megbotlottam. A földön vergődve lerúgtam a csizmámat, majd a lakásajtó melletti konyhapultba kapaszkodva tápászkodtam fel. Kivettem a hűtőből az utolsó málnás joghurtot, letéptem a fóliát, lenyaltam az azon maradt krémet, végül egy kanál segítségével felkavartam az aljára telepedő bogyós gyümölcsöt. A nappaliba érve a dohányzóasztalon tornyosuló könyvkupac tetejére állítottam a joghurtos poharat addig, amíg a vállamat húzó vászontáskát az asztal előtt terpeszkedő bársony kanapéra nem ejtettem, magamat rá nem vetve. Beletúrtam az amszterdami tulipánokkal tarkított szatyor mélyére, de egyszerűbbnek láttam a táska tartalmát magam mellé borítani. Így valóban hamarabb előkerült a hidratáló krém, cipőbetét, pénztárca és elsősegély készlet alkotta zűrzavar kellős közepéről a laptopom. Magamra húztam a báránybundát idéző plédemet, ölembe vettem az ezüst színű MacBook-ot és pár kattintás múlva felcsendült a Netflix jellegzetes szignálja, jelezve, hogy a továbbiakban nem tartok igényt a külvilágra.
Alig pár perce helyezkedtem el kényelmesen. Morcosan feljebb húztam magamon a takarót, ami immár a fejem búbját is elrejtette, de a csengetés csak nem hagyott alább. Talán egy percre elhallgatott, amíg a kéretlen látogató felmasírozott a harmadikra. Illedelmesen kopogtatta bütykeivel a bejárati ajtót.
– Menj el a francba! – mordultam fel, mert a hívatlan vendég már két tenyérrel verte az ajtólapot. – Nem vagyok itthon! – kiáltottam, miközben a takarót magam előtt összefogtam, és a hosszú anyag, mint uszály követte dühös lépteimet. A legundokabb arckifejezéssel fordítottam el a zárat, de mielőtt a rendbontóra mordulhattam volna, két nagy puszit kaptam az arcomra.
– Jó reggelt, álomszuszék! – vigyorgott rám a barátnőm. A választ meg sem várva libbent be a konyhába, hogy a hóna alatt szorongatott műanyag dobozt a mikróba tegye. Apró virágmintákkal díszített harangujjú felsőt, szűk farmert és Converse cipőt viselt. Dús, barna haját kontyba fogta, amiből egy-két rakoncátlan tincs a gondatlan arcába hullott. Irigykedve mértem végig, mert én akármennyire is igyekeztem, sosem voltam olyan, mint ő. És még csak tudatában sincs, hogy mennyire lenyűgöző… Nekem nem kellett tükörbe néznem, hogy tudjam a szemeim fénytelenek, az arcom nyúzott, a bőröm hamvas és a hajkoronám kócos a HÉV-re való loholás miatt. Külsőm hűen tükrözi, azt az érzést, ami már régóta bekebelez: csak árnyéka vagyok magamnak. Hiába próbálok a kínzó gondolat ellen tenni, elvesztettem a lendületemet és csak esetlenül tipródom egy helyben. – Arra gondoltam, hogy elmehetnénk valahova. – szakított ki a belső világomból. – Mondjuk nézhetnénk pár tavaszi ruhát.
– Már rendeltem pár dolgot. – mutattam a pult elé rúgott bontatlan csomagra, ami igaz, hogy csak addig kötötte le az érdeklődésemet, amíg a visszaigazoló emailt meg nem kaptam. Nem is tudom, hogy egyáltalán meghallom-e a meghívásokat, mert a hárítás szinte már ösztönösen jön. Amint ránéztem, már megbántam a kedvetlen válaszomat, de féltem, hogy a vásárlás végén elrángat egy cukrászdába vagy egy bisztróba. A csalódottság aprót csillant a szemében. A mikró csilingelésére elkapta a tekintetét, majd mosolyogva a kezembe nyomta a megmelegített tésztát.
– Köszönöm. – motyogtam. Zavartan néztem a nehéz ételre, amit nem lenne szabad megennem. A számba emeltem egy apró falatot, de a gyomrom összezsugorodva tiltakozott. Nem akartam vele is vitatkozni, ezért egy nem túl őszinte mosoly kíséretében lenyeltem a villám végére csavart paradicsomos ételt és igyekeztem valamivel elterelni a figyelmét. Az Euphoria új évada alkalmasnak tűnt, de a sminkekről és körmökről csak sietősen hadart. Kerek, őzike barna szemével az arcomat fürkészte, majd rövid habozás után megszólalt:
– Nem tudtam eldönteni, hogy melyikkel ártanék neked kevesebbet: ha én mondom el vagy te magad találkozol a hírrel… – egy pillanatra elhallgatott, a megerősítésre várva. Bizonytalanul bólintottam, majd folytatta: – Szóval az új barátnőjével hivatalosan is együtt vannak. Kirakták Instára. És szép. – bökte ki végül.
– Nagyszerű. – húztam fanyar mosolyra a számat. – Kíváncsi vagyok, hogy őt is csak úgy magára hagyja vagy neki megindokolja a szakítást. – fogalmaztam meg nyersen a véleményemet. Igyekeztem a torkomban növekvő gombócot lenyelni, de tekintetem fátyolossá vált és már nem tudtam megállítani: a gondolatok kavarogni kezdtek bennem.
Hirtelen újra nyár volt. Múlt nyár. A közös nyaralásunk második reggelén a napsugarak csiklandozására ébredtem. Felé fordultam, hogy átöleljem, de már csak a párnáját tudtam volna magamhoz szorítani. Először persze próbáltam magamat meggyőzni, hogy csak reggelit készített a konyhában, esetleg lement a partra futni vagy elautózott a közeli pékségbe. De az elküldött üzenetek olvasatlanok maradtak és már a hívások sem csörögtek ki. Magamra hagyott és sosem mondta meg, hogy miért. Minden személyiségjegyemben, külső vonásomban és cselekedetemben kerestem, hogy mi nem volt elég jó, hogy mit hibáztam, hogy miért ezt érdemeltem, de sosem kaptam meg a választ. Puffadt arccal és kisírt szemekkel rántgattam a gurulós bőröndömet a balatongyöröki vasútállomás felé, otthagyva azt a lányt, aki a legbénább vicceken is nagyon tudott nevetni, aki bűntudat nélkül ette meg az egész hagymás-tejfölös lángost és, aki nem szégyellte jól érezni magát a vizes csúszdán.
– Én itt maradok melletted. – súgta bele a szoros ölelésbe. – Ha akarnál, se tudnál tőlem megszabadulni. – erre muszáj volt magamat elnevetnem.
– Köszönöm. – hálásan mosolyogtam rá. – Mesélj inkább arról, hogy mi helyzet veled. Mi történt azzal a sráccal, akivel kávézgatni jársz? A „semmi különös”-nél többre vagyok kíváncsi. – a kérdésre virágba borult: a szeme csillogott, halvány pír terjeszkedett az arcán és habár próbálta leplezni, a szája sarka felfelé húzódott. Felült a konyhapultra és lábát kalimpálva kezdett bele.
– Tényleg nincs semmi, mármint minden is van. Nagyon figyelmes, meg tud nevettetni, nem tett gúnyos megjegyzést a szakra, amit tanulok és sokszor megdicsér. De nem erre számítottam. Abban sem vagyok biztos, hogy vártam-e bármit is valaki olyantól, akit egy szórakozóhely ruhatára előtt ismertem meg. Nem tudom, hogy ebből lehet-e szerelem.
– De hiszen kedveled, és ő is élvezi a te társaságodat. Ahogy beszélsz róla, látszik, hogy fontos neked.
– Tudom, de nem ilyen találkozásra vártam. Azt hittem, hogy hirtelen fog történni és végigsöpör rajtam. Azt gondoltam, hogy intenzívebb lesz és azonnal tudni fogom, hogy rá vágytam-e. – Nagyot sóhajtott, mielőtt befejezte – Azt képzeltem, hogy olyan lesz, mint a ti történetetek. Akkor mindenki számára világos volt, hogy vonzódtok egymáshoz és összetartoztok.
– Nézd meg mi lett abból az édes zűrzavarból. – keserűen elnevettem magam. – A ti kapcsolatotok lassabban épül, de már most biztosabban áll. Az élet sokkal szebb történetet fog veletek írni, mint valaha is elképzelted. Csak ne gondold túl, hanem érezz minden percben, mert akkor éled meg igazán a varázst.
– Köszönöm. – suttogta alig érthetően. Megszorítottam a kezét. – Gondoltam rá, ha elkísérne haza, ki tudna állni mellettem, hogy pedagógiát tanulni nem időpocsékolás. Hétvégén a nagyinak születésnapja lesz, vagyis az egész család inkvizíció elé fog állítani.
– Azt hittem, hogy nem szereti ünnepeltetni magát.
– Nem is. De anya azt mondta neki, ha nem engedi, hogy ebédet szervezzen neki, mindenkinek elmondja, hogy hány éves. Ez persze hatott rá. Bár ne lenne ilyen hiú… Így nem fogom megúszni a szakommal való élcelődést. Annyiszor próbáltak elbizonytalanítani, hogy már én is kételkedem benne, hogy valóban jó választás volt.
– Biztosan ez volt a céljuk. – tettem hozzá dünnyögve. – Kiskorod óta az az álmod, hogy pedagógus legyél. Az én babáimat is mindig elvetted, hogy egy teljes osztályt tudj nevelni és tanítani. Már olyan közel vagy hozzá, ne hagyd, hogy befolyásoljanak. – igyekeztem meggyőzni.
– Te olyan könnyen kiállsz magadért. Én még mindig nem mertem szólni a kolis szobatársamnak…
– Még mindig olyan trehány? – vágtam közbe. – Én már az ágyába öntöttem volna a mosatlan edényeket, ha nem tud maga után rendet hagyni. – szóltam ingerülten.
– Nem akarom megbántani. – szörnyülködött el. – Mosogatni amúgy sem annyira kínzó, mint szembenézni a családommal. Habár kétlem, hogy megértenék miért szeretettem bele ebbe a hivatásba, szeretném, ha elfogadnák azt. Nem kell rajongani érte, csak tiszteljék a választásomat. – vonta meg a vállát.
– Törődnek veled, igaz, a maguk módján. – halvány mosolyra húzódott a szám. – Az én családom csak azért szeretne otthon látni, hogy elmondhassa, hogy sosem utazom haza. Még a tanulmányi eredményeim érdekli őket, más nem. Én nem. – rövid csend után felvetettem egy ötletet. – Szóval, szeretnél valami gagyi romantikus filmet nézni Netflixen? – kérdeztem a nappaliban hagyott számítógépemre mutatva.
– És közben szidni őket, hogy milyen szerencsétlenek? – talpra ugrott, majd megindult a kanapé felé. Kihasználva az alkalmat, gyorsan a hűtőbe csúsztattam a megmaradt makarónit. Mintha csak a puffasztott rizses zacskót vettem volna elő, követtem gyors lépteit. Megosztottuk egymás között a takarót és elindult a lejátszás.
Verejtékezve ébredtem meg, ezért próbáltam mihamarabb kikecmeregni az öleléséből, de vékony kezei erős indaként fontak körbe. Nagy nehezen kiszabadultam a szorításából, megigazítottam rajta a plédet és figyeltem békésen alvó arcát. Nagy sóhajtással megfordultam, hogy – hosszú idő óta először – kicsit rendet tegyek. A csomag kibontásával kezdtem és elhatároztam, hogy a vásárolt ruhákban végre jól fogom magamat érezni.
Novotny Petra