Az izgatottságtól nyirkos kezeimmel igazgatom magamon bordó blúzomat, miközben a színpadra vezető kis folyosón állok a többiek között. Aggódó tekintettel pásztázom társaimat – sokan biztatóan rám mosolyognak, amitől én is azonnal jobban érzem magam.
Miért is kéne félnem? Hiszen itt mindig kaptam segítséget, bármiben is akadtam el!
Elmosolyodom, magabiztosan megszorítom a kottákkal teli mappámat, majd követve a többieket, kisétálok a lelkesen tapsoló közönség elé. Mély levegőt veszek, és alig várom, hogy karnagyunk intsen, a hangszerek felcsendüljenek, mi pedig énekelni kezdjünk.
Mi, az ELTE Bartók Béla Énekkara, akik most a Perspektíva olvasóinak is szeretnénk bemutatkozni.
* * *
Most jöhetne az írás azon része, hogy a legfontosabb információkat összegyűjtöm ide valamilyen bemutatkozó anyagból: egy körkép azonban számomra ennél többet jelent. Képtelenség csupán száraz, közhelyszerű adatokkal bemutatni azt, aminek részese vagy, és ami olyan fontos neked. Ezért döntöttem úgy, hogy megkérem Kovács Lászlót, az együttes művészeti vezetőjét, hogy meséljen nekünk többek között saját motivációjáról, az énekkar történetéről, felépítéséről és a közös zenélés öröméről.
Hogyan alakult, hogy végül ezt a pályát választottad? Mindig is zenével szerettél volna foglalkozni?
Kicsi korom óta játszom zongorán, tehát már gyermekként is meghatározó szerepe volt a zenének az életemben. Persze, amikor tinédzserként a pályaválasztás előtt álltam, minden más izgalmasabbnak tűnt ennél az útnál, és egészen mást szerettem volna, mint amiben egyébként a legügyesebb voltam: a zenében. A szüleim még hagyták, hogy általános iskola végéig kitomboljam magam, és minden egyéb dologgal foglalkozzak, de aztán nyolcadikos koromban határozottan visszatereltek a zenei pálya felé. Így felvételiztem Debrecenbe, a konzervatóriumba: innentől kezdve pedig egy olyan sínen haladtam, amin már nem volt megállás. Később bekerültem a Zeneakadémiára, ahol karmesterként végeztem.
Hogyan kerültél kapcsolatba az ELTE Művészeti Együttessel?
A főiskola elvégzése után az Operaházban dolgoztam korrepetítorként, majd később már előadásokat is vezényelhettem. Öt év elteltével lehetőséget kaptam arra, hogy a Miskolci Szimfonikus Zenekar vezetője legyek, harminc éven keresztül dolgoztam velük. Mellette sok kapcsolatom volt más profi együttesekkel is: tíz éven keresztül a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának vezető karmestere voltam, illetve tagja maradtam az Operaháznak is. Már 55 éves voltam, amikor Baross Gábor, az ELTE Művészeti Együttes alapító karnagya meghívott egy koncert vezénylésére. Az itt átélt hangulat nagyon különös volt számomra, hiszen korábban sosem dolgoztam amatőrökkel: a főiskola után rögtön a profik világába csöppentem az Operaház által. Baross Gábor halálát követően lehetőségem nyílt arra, hogy átvegyem az együttes vezetését, és ezt azóta is nagy szeretettel végzem.
Tudnál mesélni egy kicsit az énekkar történetéről? Hogyan alakult az elmúlt időszakban az együttes felállása?
Az énekkart 1957-ben alapította Baross Gábor, majd 10 év múlva megalakult a zenekar is. Az így született együttest egészen haláláig, közel 60 évig vezényelte, ami egészen példaértékű, hiszen ritka, hogy valaki ilyen sokáig kitart egy munka mellett. Én 12 éve állok az együttes élén.
Természetesen az elmúlt két év, így a COVID bennünket is ugyanúgy megviselt, mint más együtteseket, a felkészülést is másképpen kellett szerveznünk, mint addig tettük. Megoldásként húsz fős csoportokra bontottuk az énekkart, és minden alkalommal más-más kis csoport jöhetett el próbára, így elkerülve azt, hogy sok ember gyűljön össze egy helyen. Előfordult, hogy télen, nyitott ablak mellett, nagykabátban ülve énekeltünk – aztán a járványhelyzet enyhülésével mi is visszatérhettünk a hagyományos próbákhoz, és gyakorlatilag teljes létszámmal folytathatjuk a közös munkát.
Pont ebben a kiscsoportos időszakban lettem tagja a kórusnak, emlékszem, így annyira nem is tudtam megismerni senkit. Persze ez később már változott, hiszen a csapatépítés fontos eleme az énekkarnak.
Nagyon érdekes konstrukció az, ahogyan a mi énekkarunk működik. Amikor megalakult a kórus, akkor az csupán egyetemistákból, huszonévesekből tevődött össze. Ebből a generációból később aztán sokan kiestek valamilyen oknál fogva, de minden évben tartott az együttes meghallgatást, amikor az új ELTE-sek felvételizhettek a kórusba. A tagok közül azonban nem mindenki hagyja abba az éneklést akkor, amikor végzett az egyetemen, hanem továbbra is maradnak – így alakult ki nálunk ez a különös rétegződés, hogy a huszonévesek mellett itt vannak azok az ötven-hatvan-hetvenévesek is, akik nem tették félre az éneklést csupán azért, mert már nem az ELTE-re járnak. Azt mindenki tudja nálunk, hogy kórusban énekelni csak úgy érdemes, ha ott jól érezzük magunkat, és örömünket leljük abban, hogy egymással, egymásért dolgozhatunk. Példamutató szerintem az, ahogyan a generációk együtt tudnak működni a kórusban, és mindig nagyon figyelünk arra, hogy az újakat egy olyan szeretetteljes fogadtatásban részesítsük, ahová könnyű a beilleszkedés. Ezt nagyon jól segítik például csapatépítő táboraink is, melyeket ősszel és tavasszal szoktunk megrendezni. Ha nem lennénk nyitottak egymás felé, akkor a kórus is életképtelenné válna, hiszen a közös munkának fontos eleme az, hogy egy valódi közösség legyünk.
Ha már az új tagokról beszéltünk, milyen úton lehet csatlakozni a Bartók Béla Énekkarhoz?
Minden évben szoktunk meghallgatásokat hirdetni. Én alapvetően úgy gondolom, hogy ha valakinek jó hallása van, és vissza tud énekelni hangokat, akkor minden megtanulható. (A meghallgatás során is zongorán leütött hangokat kell visszaénekelni – a szerk.) Persze annak, aki tud kottát olvasni, könnyebben megy a kórusban való éneklés, de az sem gond, ha valaki még csak kezdő, hiszen bele fog majd jönni. Azok az élmények, amiket közösen átélünk – például egy koncert a Zeneakadémián – tudnak annyi löketet adni, hogy a nem olyan tapasztalt kórustagok is érezzék: mindez megtanulható, és aztán már könnyebben megy, mint az első pillanatokban. Az is nagy segítség, hogy a különböző korosztályok segítenek egymásnak, hiszen az idősebbek már adott esetben jobban ismernek egy művet, mint az újak. Ha ugyanis az éneklésben jártas embereket mindig elengednénk, amikor megkapják a diplomájukat, nem biztos, hogy ennyire hatékonyan, gördülékenyen menne egy-egy darabnak a megtanulása.
Az imént említetted a Zeneakadémiát, ahol az együttes idén is fel fog lépni, és már javában zajlik a felkészülés.
Igen, 2022. június 22-én 19:30-kor együttesünk koncertet ad a Zeneakadémia Nagytermében, ahová nagy szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt. Az egyetemistáknak kedvezményes áron, 500 Ft-ért biztosítunk jegyeket, amelyeket egy órával a kezdés előtt, a helyszínen lehet majd megvásárolni.
* * *
Amikor megszólal az a bizonyos, utolsó akkord, és felzúg a tapsvihar, sokféle gondolat kavarog bennem.
Olyan jó érzés itt állni a színpadon, és átélni a közönség megbecsülését!
De az, ami miatt valójában megérte ide jelentkeznem, az nem az egyéni sikerélmény. Eszembe jut, a próbák alkalmával mennyiszer segítettek nekem a körülöttem lévők – felém nyújtották kezeiket, amibe kapaszkodva már én is fel tudtam mászni velük a csúcsra. Hiszen bőven kerültek elém olyan darabok, amiket a régi tagok szinte már kívülről tudtak, én meg kottából is alig voltam képes követni a szövevényesebbnél szövevényesebb meneteket, miközben úgy éreztem, egyszerűen elveszek a sorok között. Féltem attól, ez milyen fényt vet majd rám. Azonban hamar világossá vált számomra, hogy ez a kételyem ebben az énekkarban felesleges. Szólamtársaim ugyanis igyekeztek mindig a lehető legtöbb segítséget adni a tanuláshoz, és biztatásuknak köszönhetően végül mindig győztesként tudtam kikerülni egy-egy nehezebb mű labirintusából.
Aztán arra gondolok, milyen nyitottan, közvetlenül fogadtak engem a többiek nemcsak, mint zenésztársat, hanem mint barátot is. Amikor az ember új közösségbe megy, mindig felmerül benne a kétség, hogy egyedül marad, társak nélkül. Bennem ez a rossz érzés az első táborom alkalmával rögtön darabjaira hullott szét, és aztán tovább aprózódott minden próba és közös program alkalmával, ahol már egyre inkább erősödött bennem az, hogy én is ide tartozom. Ahogyan arra karnagyunk is utalt beszélgetésünkben: mit érne a közös éneklés, ha közben egyedül éreznénk magunkat?
Kórusban énekelni tehát nemcsak annyit jelent, hogy felléphetek különleges koncerteken, és szakmailag fejlődhetek: azt is, hogy milyen jó ezt másokkal karöltve, egymást segítve véghezvinni. Szerencsés vagyok, hogy ezt az élményt az ELTE-n is átélhetem egy ilyen sokszínű és szerető közösség tagjaként.
Köszönjük az együttműködést az ELTE Online csapatának
és külön köszönet Szabó Zoé Júlia képeiért!
Csipke Ági