A tükör előtt állok, és ahelyett, hogy az egész képet ragadnám meg, elkezdem aprólékosan, egyesével szemügyre venni minden porcikámat – akárcsak egy flancos kritikus, aki könyörtelen szigorral veszi górcső alá az amatőr alkotók munkáit.
Itt egy kicsit pontatlan…
…ott egy kicsit túl sok…
…hát, ez nem az igazi. Próbálja újra.
Szóval megbuktam a vizsgán? Nem fognak kiállítani? Farkasszemet nézek saját magammal. Mi ketten tudjuk, mi vezetett idáig. Alkotó és alkotása hanyagul megvonja vállát, s egyfajta szellemi egységben veszik tudomásul, hogy annak a bizonyos érának az ideje lejárt. A ránk telepedett kín érzését gúnyos nevetés hangjával nyomjuk el, ezzel kiűzve kritikusunkat a fürdőszoba párás burokjából. Tekintetem a hasamra réved, amire a legtöbbet híztam – a szigorú, tónusos laposságot egy pihe-puha párna vette át. Többet kellene edzenem, fut át agyamon ismét a világmegváltó gondolat, mint ahogyan minden este teszi – ő gyorsabban szalad, mint én, így képtelen vagyok betartatni vele ígéreteit. Majd egyszer.
Emlékszem, mennyire megmagyarázhatatlanul jó érzés volt az, amikor másfél éve a kalóriák számlálgatásával és az ételek mérlegelésével elindultak rólam lefelé a kilók. A gyönyör, amikor lemértem egy ételt, és kiszámoltam, pontosan hány kalóriát tartalmaz, semmihez sem volt fogható – mintha az egész életem hirtelen a markomba került volna, testestül-lelkestül, és irányíthattam, kontrollálhattam, a saját akaratom medrébe terelgethettem. Megnyugvást éreztem, amikor beírtam a Kalóriabázis rendszerébe az aktuális fogyasztásomat, grammra pontosan és kiírta, hogy mennyit szabad még ennem, illetve, hol tartok a napi étkezésben. 1500-ra volt állítva a napi keretem, de sosem ettem annyit, mindig megálltam 1200-nál. Az olyan szép szám. És tudtam, hogy nem fogok mellette visszahízni, és ilyen maradok, vagy még vékonyabb. Szerencsém volt, hogy tudatosan felismertem, a kilók hajszolásával önmagamat marcangolom szét, és egész egyszerűen elfogyok, ha így folytatom. Ennek érdekében, pontosan egy éve eldöntöttem, hogy testem elgyengült kis cafatjaiból ismét erős, biztos várat építek magamnak. Olyat, amiben egy hosszú, tartalmas életet le lehet élni.
Valamiért sokan nem értik, mi olyan nehéz abban, hogy egy étkezési zavart magad mögött hagyj. Hiszen enni mindenki tud. Meg szeret. Főleg, ha ezt büntetlenül teheti meg, a gyógyulás jegyében, sőt, ezért még elismerésben is részesítik. Eszméletlenül abszurd érzés az, amikor hajnali háromkor a Móricz hajnalig tárt karokkal váró török éttermében mohón bevágsz egy gyrost, s még le sem nyelted az első falatot, már hallod magad körül az ujjongó, tapsoló, elismerő tömeget, hogy „ez igen, megcsinálta, végre túlzabálja magát!” A telefonom pedig tele volt ételfotókkal, amiből aztán nem lett gasztroblog, még csak egy valamire való, agyon filterezett és órákig szerkesztett sztori sem, de legalább végig tudtam követni azt a folyamatot, ami egészen idáig, a tükrök előtti kritikuskodásig vezetett.
És ahhoz a nagy szatyornyi ruhához, amibe már képtelen vagyok beletömni magamat.
Először egy csinos kis farmerszoknyától kellett búcsúznom, amire a szobatársam azt hitte, egy óvodásé. Pedig voltam ekkora, nevettem rá, és szépen eltettem a kihízott ruhadarabot. Aztán lassan minden ruhám kényelmetlenné vált. A nadrág, ami korábban „az ebben akár egy katonai kiképzést is végig tudnék csinálni” kategóriába tartozott, mostanra csúnyán bevág, szorít, és alig várom, hogy megszabaduljak tőle.
Miért nem támogatnak engem ebben az egész rohadt
gyógyulási folyamatban a ruháim is?
Mintha direkt meg szeretnék mutatni, hogy látod kedvesem, kikerekedtél, ezen nincs mit szépíteni. Én pedig gyakran, mintha harcba szállnék velük, csak azért is megpróbálom összehúzni azt a fránya cipzárt – az meg úgy röhög arcon, mintha életem legjobb poénját meséltem volna el neki.
Aranyos kis kapcsolat ez, jó vele viccelődni. Bár ne fájna ennyire.
Tulajdonképpen, mi is bánt engem? Az, hogy meghíztam? Hát nem ez volt a célod?, kérdezik tőlem sokan. Dehogynem ez volt – csak ezt nehéz lenyelni. Mint egy óriási, keserű pirulát. A kettősség érzése vív bennem éles harcot: nyilván az egészségemmel játszottam, amikor keveset ettem, de közben meg olyan vékony lehettem, mint azelőtt soha. Mint a modellek. És kár lenne azt hazudnom magamnak, hogy nem hiányzik az akkori karcsúságom a maga könnyedségével és feltűnőségével – hú, de lefogytál, hallottam sokszor elismerő szavakat másoktól, amit most nem követ, a hú, de visszahíztál megjegyzés. Pedig egyik sem volt könnyű. Ha valaki, én biztosan tudom.
A tükör előtt állva, ahogyan kisebb-nagyobb párnácskáimat nézegetem, mosolyra húzódik a szám. Igen, való igaz, hogy most kikerekedtem. De ez az én erős bástyám, ami megvéd, ami éltet. Ami elviseli, hogy egész nap ide-oda rohanok, és nem dönt úgy, hogy légyszi álljál már meg itt a Zsinagóga tövében, mert különben összeomlok. Ami által élmények színes sokaságát élhetem meg, és ő hagyja, sőt: kéri, hogy jól bánjak vele – cserébe ő is megjutalmaz, hiszen biztosabban vesz körbe, mint eddig bármikor máskor. Tudja, hogy számíthatunk egymásra, és nem akarom megcsonkítani többé. Akármilyen tökéletlen, ő az egyetlen, aki mindig velem lesz életem során.
Itt az ideje, hogy ne csak másokkal akarjak szüntelen kedves lenni, hanem végre magammal is. Azt hiszem, most a kritikus után megyek és elküldöm oda, ahonnan soha többé nem lesz kedve visszajönni.
Még akkor sem, ha hívom.
Csipke Ági