Eljátszani a gondolattal, hogy leültetem magammal szemben Dosztojevszkijt (született 1821. november 11-én, Skorpió csillagjegyű), hogy megkérdezhessem: miért így? Miért a Karamazov testvérek? Mi volt a szándékod Dosztoj? Természetesen olyan modoros lenne, hogy zavarná a becézés. 2012-őt írunk, négy fiatal színész, egy dramaturg és egy mindenkit összefogó rendező, Laboda Kornél fogja magát és pimaszul felteszi ezeket a halhatatlanná tett írónak. Gál Panni élménybeszámolója a 10 éves karamazov című előadásról és interjúja Laboda Kornéllal.
Kezdem a legelején: ez az előadás és látogatásom az MU Színház csapatának köszönhető, amelyet nagyon hálásan köszönök innen is. Akkor még nem tudtam, pontosan mire is készülhetek, csak örültem, hogy beleáshatom magam egy színház történelmébe és a náluk látható előadás háttérinformációiba.
Az MU Színház a 80-as évektől üzemel, szellemiségét egy izgalmas történeti és mítoszi magaslat adja meg: az elsüllyedt “Mu”, más néven “Muror” vagy “Rutas Mu” (Simon gondozásában Cholnoky és Csicsáky írásai alapján 2009) kulturális bölcsőként aposztrofált mivolta biztosítja a színház kulturális szellemiségét. 2013-tól a befogadó színház hangsúlyt fektet a közösségre és annak értékeire, a nyitottságra és sokszínűségére – ebben is áll egyedi hangvétele. Belépve az épületbe (amely első impresszióm is volt) ez a fajta emberközpontúság és közösségi szellem hatotta át az előteret, a kávézót is. Az épületben található egy közösségi könyvtár, valamint állandó helyet biztosít a Káva Kulturális Műhelynek (2013) és a MU Terminál Kortárs Táncműhelynek (2005) is.
Kanyargós, lépcsős út vezet fel a “színpadig” – amely valójában egy szoba, de még milyen hatalmas szoba! Ha tehettem volna, én is ilyen hatalmas szobában akartam volna lakni – a feketére festett falak és ajtók, a mögötte húzódó koncepció (amelynek részleteit semmiképp sem árulom el a kedves olvasónak – menj és járj utána!) rengeteg lehetőséget kínál azok számára, akik a klasszikus színpadi elrendezésen túl is szeretetnének gondolkozni és dolgozni. Kedvelem azokat az előadásokat, amelyek játszanak a térrel és a helyszíni sajátosságokkal.
Ugyanis kedves Dosztojevszkij, nem felejtettelek ám el – azonban átadom öt úriembernek a lehetőséget, hogy 10 évnyi kapcsolatotokat elmeséljék. Ezt tették Laboda Kornélék a karamazov című zenés előadásukkal. Azonban itt megállnék kedves olvasó: ez nem a klasszikus zenés darab. Nem is musical. Nem is színjáték. Dobd el minden prekoncepciódat, ha beülsz, mert ezt azért fogod szeretni, mert nem olyan, mint bármi más! Hidd el, nem vagyok én elfogult, csak már láttam az előadást.
Adott négy színész: Adorjáni Bálint (Dimitrij), Orosz Ákos (Ivan), Lazók Mátyás (Aljosa) és Jankovics Péter (Fjodor, Szmergyakov) személyében, mind-mind kiváló – mi a közös bennük? Látszólag, a laikus számára semmi sem. Amikor Kornéllal beszélgettem, fény derült közös tanulmányukra – hoppá, gondoltam magamban, innen van a szerzői és alkotói bölcső, már minden világos! Adott Laboda Kornél, az előhívott rendező, állítása szerint a “beugró rendező” (kis kulissza morzsa: eredendően nem Kornél rendezte volna a darabot), egy remek dramaturg munka, amelyhez nagyban hozzátett Faragó Zsuzsa tapasztalata és munkája.
Kedves olvasó, itt szeretnélek kiábrándítani: spoiler nem lesz. Sem nagy szarvaslövés, majd utána közös vacsora a látottak szálankénti megemésztéséről. Mögöttes tartalom és a Kornéllal készült interjú fontos részletei azonban annál inkább. Maradj még, tetszeni fog!
Bevallom, voltak előzetes elképzeléseim: aktualizálni fog, új köntösbe bújtatja az eredeti művet, változtat a klasszikus szereposztáson – ha ez egy lista lenne, mind mellé nagy pipát firkantanék! A szépirodalmi klasszikusok újragondolása és “maivá tétele” legalább annyira nagy kihívás és hatalmas siker tud lenni, mint amennyire el tudja rontani eredeti mondanivalóját. A karamazov sokkal inkább átemel és újraértelmez, merít és parafrázist nyújt a nézőnek.
Gondoltak-e a laikusokra? Ezzel kapcsolatban éreztem a legtöbb bizonytalanságot (mivel én magam sem olvastam az eredeti művet, becsületesen bevallom kedves olvasó), ám adott egyfajta tisztánlátást, függetleníteni tudtam és önmagában értelmezni a darabot.
A karamazov kis eszköztárral dolgozó, tér használatát figyelve briliáns előadás négy színész személyében, akik váltanak a karakterek között – hol női, hol férfi szerepek gúnyáját húzzák magukra. A zenés betétek, amelyek szerzői tollukat dicsérik, is azt segítik, hogy egyfajta folyamatos reflektációt kapjanak ezek a szituációk és karakterek, akik megjelennek az előadás során. Pimaszul átmászó színész, a sorok közé beülő karakter, vagy épp a nézőkhöz intézett kérdések jelennek meg az est során, amellyel kapcsolatosan Kornél a személyes tapasztalataira emlékezett vissza: nem szerette, hogy a nézők statikusak, “elkényelmesednek”.
A mozaikosság és a “patchwork”, mint összetartó erő: milyen teljes képet tud adni az az előadás, amelynek vannak kitekintései, megállói és egy-egy egyéni, színészi része is? A Csongor és Tünde kozmikus napjához hasonló érzés kerített hatalmába. A sok apró részlet, elbújtatott eszköz és monológok, dialógok egymásutánisága egy jól felépített és szerkesztett munka gyümölcsét kínálták tálcán azok számára, akik értő figyelemmel kísérték a darabot. Biztosította-e sikerességét az, hogy a néző a karakterekkel együtt építette fel a karamazov-világot? Abszolút. Meghatározta a hangulatát és a székbe süllyesztette a nézőket.
Kornél elmondása szerint a kezdeti megismerkedésükkor (a színészekkel – a szerk.) élt benne egyfajta harag, csalódottság a nézőkkel kapcsolatosan. Az inaktivitásból, statikusságból billenti ki a közönséget, interaktál és provokál. Kíváncsi voltam rá, hogy mitől válik fontossá megkérdezni a nézőt és belevonni az előadásba?
“Számomra alapvető fontosságú volt, hogy a nézők aktívak legyenek. (…) Nem szerettem azt, ha egy néző úgy ül be egy előadásra, hogy elalszik. (…) Valamiért munkált bennem egy ilyen, hogy a néző érezze magát kellemetlenül, akár kínosan.” – ebben az elgondolásban semmilyen rossz szándék nem lapult meg, ezt Kornélnak is kiemeltem beszélgetésünk során. Kifejezetten egy direkt pimasz hozzáállással kerülnek szembe, amely a komfortzónából kibillentés szándékával közeledett felé.
A karamazov kétségkívül megjeleníti a testvériség (ha tetszik: brotherhood) elemeit – nem csak a karakterek szintjén, hanem a színészekén is. Egymásra úgy tekintenek ezek a férfiak, mint tükrök, kialakult az évek során egy kötelék, egyfajta pótolhatatlanság egymás irányába. Az igény a darab megalkotására “a srácokból jött” – mondja ezt Kornél is, nem egy autoriter felállással találta szembe magát, hanem egy teljesen közös munka egyik tagjaként. Ezt a testvériséget a pimaszsággal vegyítve mondhatnánk azt is, hogy van egyfajta gyermeki oldala az előadásnak:
“Annyira ne legyen soha érett, hogy ezt a játékosságot, meg ezt a pimaszságot, ami ennek az előadásnak fontos szervezőereje, azt elveszítse. Ilyen módon ne váljon felnőtté, vagy éretté soha.” – szummázza meglátásaimat Kornél.
Kedves olvasó, habár az előadás évente egyszer-kétszer kerül színpadra, mindenképp járj utána, hogy mikor lehet ismét megtekinteni. Kezdetben, ha tartasz is az orosz irodalomtól, adj egy esélyt ezeknek az embereknek – garantálom, hogy elégedetten fogsz tapsolni az előadás végén.
Köszönöm Laboda Kornélnak, hogy beengedett kicsit a kulisszák mögé és mesélt saját tapasztalatairól – külön nagy öröm számomra megismerni egy-egy előadás mögött az embert.
December 4-én ismételten látható lesz a MU Színházban, mindenkinek nagy szeretettel ajánlom! KATTINTS a részletekért!
Gál Panni