Hogyan lehetséges, hogy a képzeletem bárhova eljut és bármire képes, míg én csak fekszem a kanapén egy péntek este? Hogy vagyok képes arra, hogy magam előtt lássak egy jövőt, hogy tud rázni a hideg egy érzéstől, amit még nem is éltem át, és hogy tud ennyire valóságos lenni az, ami csak a fejemben él? Még.
22 éves vagyok és folyamatosan emlékeztetnem kell arra magam, hogy nem késtem le semmiről. Még. Oké, mindjárt 23, de akkor is. A PersPeKtívába írt cikkem két éve ilyentájt jelent meg, amiben meséltem a motivációmról, a fotográfusi szakmám kibontakozásáról és rájöttem, hogy egy csomó lelki biztatással teletűzdelt lenyomata lett annak, hogy nem csak Ti, mint olvasók, de köztük én is harcoljak azért az álomért, ami minden nap megmozgat. Most újra azt éreztem ki kell írnom magamból gondolatokat, talán bölcsebb, talán kicsit felnőttesebb fejjel, de abban biztos vagyok, hogy az üzenete hasonló lesz.
Ha lehetne egy szuperképességed, mi lenne az? – kérdezi tőlem a Körvonal kártya, mire minden alkalommal úgy válaszolok: Van szupererőm, méghozzá a képzeletem. Visszatekintve a múltamra, néha én is meglepődök azon, hogyan sikerült egy-egy munka megszerzése, hogy kerültem erre a rendezvényre fotósként és hogy a fenébe lehetséges, hogy utána még vissza is hívtak a következő évben? Rá kellett döbbennem arra, hogy ereje van a képzeletemnek. Amerre bolyongok vele, amilyen meggyőződéssel én állítom a fejemben, hogy ez kétség nélkül meg fog történni, az komolyan valósággá tud változni.
Tudatalatt manifesztálok, ösztönből vonzok be magamnak lehetőségeket, amik előrébb visznek a szakmai életem, karrierem során. Korábban ezt írtam: “Rengetegszer tapasztaltam már az évek során, hogy ha valamiről egyszerűen csak tudjuk, hogy meg fog történni, akkor az úgy is lesz és kész.” Elképesztő magamat idézni, lehet a szakdolgozatomban is szem előtt tartom majd.
A manifesztálás lényege, hogy bármilyen rezgést is bocsátasz ki a gondolataiddal, érzéseiddel, hasonló rezgésű dolgok fognak hozzád visszaérkezni. Minél tudatosabban helyezed a figyelmed valamire, az csak gyarapodni fog.
Minél többet gondoltam arra, hogy ez a lehetőség igenis össze fog jönni, ezt nekem találták ki és jó leszek benne, annál inkább beigazolódott, hogy igen, így van. Nyilván nem sikerült minden egyes pillanatban, de az betudható annak, hogy okkal nem oda sodort az élet. Viszont sosem álltam úgy hozzá semmihez, hogy nem fog sikerülni. Ha nem találtam a helyemet az életben, akkor is egy irányban biztos voltam és addig tepertem, míg bele nem tudtam kapaszkodni valamibe, amit el sem engedtem utána.
Van olyan álmom, ami nem vált valóra. Még. Szeretem ezeket nem álmoknak hívni, hanem céloknak. Céloknak, amiket elérek, csak egyelőre nem jön össze. Még. Magamra kell szólnom: még csak huszonkettő vagyok. Rendben van, ha ennyi idősen valaki nem tudja merre van előre. Rendben van, ha nincs ötlete a jövőre nézve. Rendben van, ha elveszettnek érzi magát. Még. Én félek az elveszettség érzésétől, amint egy probléma jön szembe velem, addig csak arra koncentrálok, míg meg nem oldottam, erre pedig egy gyerekkori barátnőm mutatott rá a napokban – nekem fel sem tűnt, hogy ilyen vagyok. Én félek úgy élni, hogy nincs egy ABC-nyi terv mögöttem, hogy nincs két opcióm egy lehetőségnél. Félek attól, hogy meg van kötve a kezem és félek attól, hogy irányítva legyek.
Egyszóval tudatosan bolyongok. A fejemben, a képzeletemben, az életemben. Ennél jobb életstílust nem is tudnék elképzelni magamnak. Még. Ki tudja, mit hoz a jövő…
Zsolnai Dóri