MU színház, este 6:50. Szállingóznak be a nézők az épületbe, némelyek kissé zavartan tekintenek körbe, sok idegen egy helyen – vajon mondhatjuk ezt egy közösségnek? Elérkezik a 7 óra, eleinte sehol senki, majd valaki – mint kiderül az est moderátora – szól hozzánk, s felvezet minket a színpadhoz.
Első pont: A színpad nem színpad. Avagy talán érdemes lenne újradefiniálni a színpadról alkotott elképzelésünket? Mindenesetre mi, nézők a színészek (személy szerint Barna Lilla és Boda Tibor) számára fenntartott szőnyeg-kanapé-fotel komplex köré ülünk, s fokozatosan bekapcsolódunk az előadásba…
Két élet, melyet millió más élet befolyásol, s amelyek önmaguk is hatással vannak másokra. Egy dilemma, egy kellemetlen kérés, számtalan kényelmetlen diskurzus. A múlt emlékei és érzései, az elképzelt jövőképek.
Mindez ott volt az előadásban, s mindez tükröződött a nézők arcán. Látni lehetett rajtuk izgatottságukat, aggodalmukat, akár saját szomorúságukat az előadás alatt és utána, esetenként a színházteremből kilépve is. Magukkal vitték a látottakat, egy ilyen előadást nem könnyű csak úgy kizárni a gondolatokból.
Mint írtam, idegenek. Eltérő ideológiai, politikai nézetek, eltérő látásmód, eltérő tapasztalatok az életben. Mégis a téma, a központi kérdés kitárta e különféle emberek között az ajtót, elindított egy beszélgetést, gyakorlatilag egy társadalmi párbeszédet.
Az est technikai megoldásai egyediek és páratlanok voltak. Az előadás már zajlott, mikor beléptünk a terembe, s körbeültünk a székeken. Már zajlott, a karakterek élete nem ott és akkor kezdődött, amikor rájuk irányult figyelmünk, mindkettőjüknek megvolt saját múltja és jelene. Körbeültünk a székeken, a már említett „színpadot” mindenki máshonnan láthatta, épp ahogy az életben sem látjuk ugyanonnan, ugyanúgy a dolgokat. Mindenkinek saját nézőpont jutott, ezzel kellett beérnie, s ez alapján ismerte meg a helyzetet, alakította ki véleményét.
A darab egy fordulópontján megállt az idő: a színészek levonultak, s a már bemutatott moderátor (aznap este Kovács Zoltán) vette át a szót. Ki hogyan látta azt, ami történt? Egyáltalán mi történt eddig? Mi fog történni? Megismertük, milyennek látszódtak a dolgok a túloldalon. A beszélgetés után folytatódott a történet, egészen a végéig, ami nem volt a vége. Újra felszínre kerültek a nézők gondolatai, az estet pedig lezártuk egy kisebb „feladattal” – mondhatni.
A KB35 Színházi Nevelési Társulat és a Trainingspot Társulat ezen produkciója rendhagyó és úttörő. A részleteket újragondolva teremtettek valami újat, valamit, ami képes volt a nézőket beszippantani, s mély nyomot hagyni bennük. Nekik köszönhető, hogy ha csak egy este idejére is, de közösséget alkottunk.
Ringbauer Dóra